Két nemzedék [antikvár]

A borító halványan elszíneződött, szélein kis szakadásokkal. A lapélek körülvágatlanok.
Haukland, Andreas. Két nemzedék. Budapest, [1931]. Athenaeum Kiadás (Ny.). 236 p. Ford. Hajdu Henrik. Fűzött papír. / "Újdonatúj paraszttanya állt a síkon, a fjeld tövén. A kis tisztáson megbujt házakon túl összesűrűsült az erdő. A föld fekete volt az óriásfenyők közt s mindig hűs homály lengett a tűs ágak alatt. Telente, mihelyt lehullt a hó s fehérbe borította a fekete földet, a hűvösség átváltozott ropogós faggyá, a homály pedig kéklő derengéssé, úgyhogy aki ott vándorolt a törzsek közt, mintha napfényes tengerfenéken vándorolt volna, a zöldeskék hullámok sejtelmétől megragadtan. De fönt az erdő mögött fölmeredt a fjeld. Kopár, meredek lejtő nyúlt a fjeldi pusztaságtól az erdős síkságig. Tavasszal, mihelyt a pusztaságon megolvadt a hó s az erdők és a lejtek megcsupaszodtak, éjjel-nappal zúgtak a szakadékok. Egyik patak a másik mellett harsogott alá a fjeldről, amely afféle elvásott gátszörnynek tűnt a vizek tömegeiben. E vad tajtékzás végigzúdult az egész lejtőn, úgyhogy a szürke sziklák csak itt-ott ágaskodtak ki a víztorlásból. S a habok addig verték-vájták a roppant sziklákat, amíg ezek le nem hempergőztek a sík felé, őrült mennydörgések közepett. Megesett gyakran, hogy háznagyságú sziklatömbök szálltak le a fjeldről, valósággal a mélységbe hajigáltan s rácsattantak a lejt aljának kőtömegeire, hogy szörnyű reccsenésekkel zúzódjanak szilánkokká. S folyton kavargott a füst a szürke kövek közül s különös, pörköléses szagokat fujt az erdő fölé. "