A líra medialitása (dedikált példány) [antikvár]

Bevezetés: a líra medialitásáról Ha az irodalom mediális létmódjára irányuló vizsgálódások történetében meghatározó jelentó'ségű, tárgyával egyszersmind kétértelmű viszonyban álló szerzó't keresünk, akkor leginkább talán Hegelnél állapodhatunk meg. Hegel az a szerző, aki - elsősorban az Esztétikai előadások révén - természetszerűleg nagy szerepet játszott a filozófiai esztétikák alakulásában, de aki láthatólag a dekonstrukcióban éppúgy, mint az újabb keletű medialitáselméletekben sem szűnik meg fontos vonatkoztatási pontot jelenteni. Ez az állandó visszatérés Hegelhez nyilvánvalóan a különböző hagyományok kereszteződésében helyezte el az életművet. Másrészt a recepció ambivalenciái magában a hegeli műben rejlő kétértékűségre hívják fel a figyelmet. Hegel, mint az „eszme" és az „Innerlichkeit" teoretikusa, ismert módon, máig meghatározó esztétikaiideológiai vonásokat juttatott érvényre a művészetelméletben (olyanokat, amelyek Kantnál még nem voltak jelen vagy legalábbis nem uralkodtak), másrészt a művészeti szépre koncentrálva - illetve kinyilvánítva a természeti szép érdemtelenségét az esztétikai reflexióra - mindenfajta romantikus koncepción túlmutató meglátásokat sikerült megfogalmaznia (akkor is, ha e belátások jó részének a romantikába nyúlnak vissza a gyökerei). A művészeti szép vizsgálatának első látásra is az irodalom mediális jellegzetességeire, nyelvi megalkotottságára irányuló reflexióval együttműködve kell elmélyülnie. Hegel tudvalevően éppen az anyaghoz (Material) való viszony alapján különíti el egymástól a különböző művészeteket, amely elkülönítésben a költészetnek (Poesie) jut az „általános művészet" formulája, mint a semmilyen érzéki külsőlegesség által nem korlátozott szellemi magatartásforma attribútuma. Mint Gadamer elemzése megmutatta, a költészet esztétikai terepének maradéktalan áthelyezése a képzet és elképzelés formáiba tulajdonképpen - legalábbis ezen a terepen - érvényteleníti a sokat idézett platonikus megfogalmazást („az eszme érzéki látszása").' Nem véletlenül mondja Hegel, hogy a költészet „az a különös művészet, ahol maga a művészet kezd feloldódni", éppen, mert „a szellemi bensőségesség és a külső létezés egybeolvadását olyan mértékben feloldja, amely már kezd meg nem felelni a művészet eredeti fogalmának".^ (A művészet „eredeti" fogalma természetesen a Hegel által meghatározott normatív művészeti szép „eszméje".) Minden-