A marrizmus-szindróma (dedikált példány) [antikvár]

BEVEZETÉS Elteijedt előítélet, hogy a tudomány és a mítosz fogalma legfeljebb ellentétként asszociálható egymással. Az „ez mítosz" kijelentést nemegyszer szinonimikusnak tekintik azzal a megállapítással, hogy „ez tudománytalan". Pedig a gyakorlat nem igazolja ezt a szóhasználatot. Ha odáig nem merészkedünk is, hogy bizonyos értelemben akár a tudomány egészét mítosznak minősítsük (pedig a huszadik század tanulságai között nem egy erre utaló jel is akad), azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy magán a tudományon belül, s különösen annak önképében, vannak reflektálatlan elemek. Ez alighanem szükségszerű is. Nem lehet egyszerre mindent egyaránt racionális tudatossággal szem előtt tartani, nem lehetséges egy diszciplína minden egyes tanítását minden alkalommal beható összevetésnek alávetni minden más szóba jöhető tanítás megfelelő elképzelésével. A tudományos tájékozódás gyakorlati hasznára van, ha a vetélytárs elméletek egy részéről - az is lehet, hogy a többségéről — lezárt, egyértelmű, felülvizsgálatra és revízióra nem szoruló képzeteink vannak. Különösen vonatkozik ez a tudománytörténetileg meghaladottnak, „elintézettnek" tekintett tanokra, melyekhez való viszonyunkat jelenvaló konkurrenseink amúgy sem fogják számon kérni rajtunk, már csak azért sem, mert ők maguk is hasonlóképpen vélekednek róluk. Abban a pillanatban azonban, amikor nem egyes szembenálló elméletek, tételek, terminológiák gyakorlati összeütközéséről van szó, hanem magának a diszciplínának az általában vett megítéléséről (például hogy mi tekinthető tudományosnak az adott diszciplínán, esetünkben - mert hiszen erről lesz szó - a nyelvészeten belül, egyáltalán mi tekinthető nyelvészetnek), ezek a reflektálatlan evidenciák mítoszként kezdenek működni. Mint minden mítosz, közhelyes ítéleteink is a fantázián, a fak-tuális érzéketlenségen vagy tájékozatlanságon, egyszóval a nem-tudáson alapulnak, és funkcionálásuk lényege az a látszólag képtelen metamorfózis, miszerint általuk a nem-tudás tudásként („köztudomásként"), azaz kontrollra, átértékelésre nem szoruló, egyszersmindenkorra rögzített igazságként épül be egy általános szemléletbe. Az ilyen „tudomás" már nem tárgya, hanem panelszerű eleme, meghatározottsága a gondolkozásunknak. A szellemi energiák megtakarításának azonban ára van. A sematikus rögzítéssel távolabb kerülhetünk az adott momentum objektív értékelésétől, mint ha csak most kezdenénk tanulmányozni.