A nap szembenéz a holddal (dedikált) [antikvár]

A szerző által dedikált. Gerince megtört. Borítója kopottas.
"László tekintete a távolba kószált, majd szemével tétován maga előtt a havat pásztázta. Egyszerre valamire rámeredt, fölállt, és négy-öt lépést tett a legközelebbi fáig. Lehajolt, piszkálva a havat. A barátja csak nézte ezt az erőpazarlást; mi a fenét kereshet ott, gondolta. László elővette kopott pengéjű bicskáját, és azzal kezdte a földet kaparászni. Sándor még arra sem fordított erőt, hogy megkérdezze, mit csinál? Látta, hogy a barátja valamit fölvesz a földről, és tenyerébe veszi. Óvatosan hozta azt a valamit, amit fagytól, fénytől meggyöngült szemével nem látott tisztán, csak akkor élesedett meg előtte egy kis szerény, pirinyó földlabdával együtt kiásott fehér szirmú virág, amikor László a közelébe ért. - Mit hozol, te széplélek? - A tavaszt, Sanyikám. Nézd ezt a gyönge kis virágot. Ennek volt ereje a havat áttörni, pedig milyen törékeny, az ujjammal egy mozdulattal szétmorzsolhatnám, és íme, él... A beszélgetést egy csapásra abbahagyták, mert néhány "davajgitáros" őr kíséretében megjelent a parancsnok." (Szirmok a hó fölött)