Az éjszakára (dedikált) [antikvár]

Szerző által dedikált példány.
Évekig bolyongtak bennem ezek a versek. Éreztem állandó jelenlétüket, játszottak velem, és menekültek tőlem, ritkán mutatták meg arcukat. Nem kerestem őket, nem is tartózkodtam tőlük. Voltak mégis órák, amikor vártam rájuk, de ilyenkor - következetesen - a bolondját járatták velem: letagadták önmagukat. Máskor a legváratlanabb pillanatokban vetették föl a fejüket, mikor már végképp elhittem, hogy nincsenek. Könnyű voltam és üres. A tárgyak körvonalai élesebben rajzuolódtak ki ebben a lefokozottságban, és - nem tudom másképp kifejezni, mint egy időközben kimúlt versem soraival -: éreztem " a fák és madarak előtti csöndben a levegő sugárzó mértanát". Kellő gyanakvással fogadtam ezeket a ritka órákat, de utólag látom, sosem csaptak be. El kéne még mondanom, miért fogadtam belenyugvással ezeket a verseket, de ezt csak egy másik könyvben tudnám, és ez a könyv - akaratom ellenére is - másról szólna. Talán arról, amit félreértettem. Tunya elhallásaimról. Korrekció volna és adalék. Önigazolás, tehát paródia. Most, hogy ezeket a sorokat írom, másféle üresség bolyong bennem. Másféle, de összetéveszthetetlenül ugyanúgy. Találkoznom kell vele. És pontosan illeszkedniük kell a közeledő "arcoknak". Egy korábbi szólításhoz visszatérni már nem lehet. /Szepesi Attila/