Az első hetven év (dedikált példány) [antikvár]

• Életrajzi töredékek a családról és a pályáról Bizonytalan vagyok abban, hogy illő-e egy még hivatalban lévő embernek „idő előtt" bármilyen életrajzi vonatkozású írásra vállalkoznia. Korábbi emberi kapcsolataival, indulataival és indíttatásaival a múltja egyben a jelene is. Jobb volna várni addig, amikor már nincs értéke és értelme a jelennek. Csak a számvetés marad - az egyszerű, napi örömökön, társunkba kapaszkodásunkon, az egészségügyi problémákkal való birkózáson, és persze a „legvége" elkerülhetetlen közelségétől való félelmen, a végső küzdelemre készülésen túl. Ekkor, ha van még erőnk, írunk, amit tudunk. De nagy a csábítás, és én gyenge vagyok: most írok. Többet arról, ami a távol mély-múltban lerakódott, s kevesebbet, ami közel van. A cím is ezért szorul mentséget kérő magyarázatra. Biztos, a sors „bajusz-cibálójának" hat. Pedig a legkevésbé sem hetykeségnek szánom, hanem alázatos köszönetnek hetven felett, a további évek reményeként. A lehetőségért, amit az élettől még kaphatok, s tudva, hogy az bármikor elfogyhat, semmivé lehet. Tagadhatatlan, hogy világlátásomban, de mérnöki, közgazdászi gondolkodásomban is nagy szerep jut annak a vidéki festőművész-tanár, író emberek teremtette, indíttatást adó többgenerációs értelmiségi miliőnek, amiben felnőhettem. Hosszabban és örömmel írok a rég eltávozott szüléimről, gyermekkoromról és ifjúságomról. Mindazok, akik érdeklődésükkel megtisztelnek, megérdemelnék, hogy „mérnöki fegyelmezettséggel" sorba vegyem, hol tanultam, és mit dolgoztam, mi valósult meg a közreműködésemmel készült műszaki tervekből, illetve mit tartok maradandónak a későbbi pénzügyi-ellenőri, egyetemi oktatói és közéleti pályámból, közgazdászi,