Labirintusban (dedikált) [antikvár]

A címoldalon a szerző dedikálásával!
1970. január 29-én születtem, valahol messze. Miután megláttam a napvilágot, az orvosok gondolkodás nélkül bedobtak egy labirintusba, melynek falain a ragacson kívül, - hála Istennek - egyre több virágot találni manapság. Tizenévesen szólította meg a dal Merényi Krisztiánt, ezredvég-sugárzásban és szorongásban, amikor a Rimbaud-korú szárnypróbálgató költők légterét, légies terét riasztó gépmadarak, űrszondák, űrrakéták népesítik be, miközben a lélekben, legtitkoltabb valónkban is tátong az űr, melyet valósággal szégyenlünk kimondani és megtölteni azzal a lelki tartalommal, ami a sajátunk, éltetőnk, transzcendens vágyódásunk. A Merényi versekből nem a posztmodern ars poeticává rajzolódik elénk, hanem létezésünk labirintusa, melyben az őszinteség, keresetlenség, a nyílt szókimondás, a tépelődés ereje, vibrálása és szépsége révén találunk önmagunkra és egymásra. Egymásban önmagunkra. DK. BATÁRI GYULA