A Dráva-parttól Szicíliáig (dedikált példány) [antikvár]

Előszó Nagy megtiszteltetés - és nem akármilyen felelősség! - ért, amikor Barcs János és felesége, M. Bakos Mária megkértek, hogy a Millecentenárium tiszteletére kiadandó, A Drávaparttól Szicíliáig címet viselő önéletrajzi regényükhöz írjak előszót. Már akkor nehezebben szedtem a levegőt, de az még mind semmiség volt ahhoz a kínhoz, amit akkor éreztem, amidőn Madár János, a Rím Könyvkiadó vezetője rámutatott a „több kilónak" tetsző kéziratra. Úgy éreztem magam, mint az a bokszoló, akinek a ringben lépéskor szól oda az edzője: ja, figyelj csak, Jancsi! Ne nagyon menj előre, mert ma Tyson lesz az ellenfeled! Mostmár mindegy - gondoltam - és átvettem a csomagot. Még otthon is sokáig csak szemeztünk egymással, az intim közeledés percét mindig sikerült elodáznom. Aztán - ahogy ez néha lenni szokott -, egy napon mégis megtörtént És ami azt követte, az maga volt a csoda. Már ahogy először lapoztam bele a kéziratba, a déli napfényben izzó Akropolisz fehéren szikrázó köveit láttam, aztán olyan Naplementét Poszeidon temploma fölött, amelyben hirtelen parázslanak fel a csillagok. És egyfolytában azt éreztem: boldogok azok, akik soha sincsenek egyedül. Mikor aztán „átrágtam magam" a hatalmas anyagon és eltűnődtem a Jack London-i életútról, eszembe jutott János barátomnak egyik korábbi önvallomása, ami egészen pontosan így hangzott: „Bizony nagyon fiatalon megismertem, hogy az élet nemcsak játék, nyári bújócskázás vagy lopott csókok számlálása a Zimoja patak térdig érő vizében, de lehet az félelmetes, kilátástalan és megalázó is. Mikor 44-ben „a Dráva fölötti égen áttör a késő őszi napfény" - nekem 17 évesen csomagolni kell, s otthonomat elhagyva készülök az igazi bevetésre, a Rinya melletti harcokba! Te jó ég! Most is érzem azoknak a végtelennek tűnő napoknak a feszültségét, a kegyetlen híreket, hogy a front egyre közeledik! Az én felnőtt korom igazából úgy kezdődik, hogy „Védtelen vagyok, mint az ág! 3