A sárkányrepülő [antikvár]

A SPORTHOZ Születésemtől veled vagyok már, egymást karolva járunk. Legelőbb könnyű piros labdát adtál kezembe, hogy majdnem elestem a rét zöld buckáin, gyümölcsfára másztam tornász-kötélen, nyitott szemmel halakkal kergetőztem a folyómélyben. Az első szerelmet is te hoztad, rámfonódó sudár lábakat, ölelő karokat. Úgy ragyogsz most bennem, mint arany-kehelyben százéves óbor. Csodálatos, hogy sosem fogyatkoztál, szét áradtál földrészeken át, futásodra tolókocsiját elhagyva versenyre kelt veled a nagybeteg. Azt akartam, csak az enyém legyél, de látom: a fáradt szövőnő, a miniszter, a kovács, a diák is egyformán szeret. Megváltoztál. Megkeményedtél, kérgesebb tenyérrel emelsz, ha fölbuktatnak, s ott vagy véres harcok szünetében, csendőr-vigyázta zászlós fölvonulásokon, tiszta, fehér ingű ünnepeken. Megszámlálhatatlan barátot adtál, segítettél, hogy meglássam a tengert, hallgassam a hullám-alatti morajlást, és tanítottál: ahonnan jöttem, az egyszerű otthont soha ne feledjem. Gyorsan fogynak napjaim, de te egyre növekedsz. V'f ¦I. -' I .1 ¦'. .!¦ l|! V