Homokrajz (dedikált példány) [antikvár]

Napjainkban Az autó nagy tempóval érkezett a Szent István utcán, majd csikorgó gumikkal fékezve fordult rá a meredeken emelkedő József utcára. A fiatal férfi visszaváltott, és a motor erős morgással gyorsított. - Hát persze, boríts fel minket! - szólt rá magából kikelve a mellette ülő vörös hajú lány. - Ne ezen a rövid szakaszon akard behozni az időt, amit reggel eltököltél. Egyébként sincsenek már ott, az előbb beszéltem velük telefonon, elmentek ebédelni, de ezt mondtam neked, nem? A fiú makacsul hallgatott. - Attól még nem fog elmúlni az álmosságom, ha belém állítod a frászt. Miattad keltem másfél órával korábban, pedig tegnap kértelek, hogy később induljunk, mert este lánybúcsúra megyek, és kilencvenkilenc százalék, hogy be leszek állva. Á, nem lehet, mondtad, mert délelőtt jobbak a fények. Ok. Elfogadtam, mert vágom, hogy te ilyen nagy tudású fotós vagy, és tudod, mit beszélsz. Most pedig következzék az ezer forintos kérdés. Mégis ki aludt el reggel? Másfél órát vártam rád kómában, és még az a red-vás telefonod is ki volt kapcsolva. Rohadtul be vagyok rágva rád. Esküszöm, ez volt az utolsó projekt, amiben dolgoztam veled. Közben elhaladtak egy sportcsarnok mellett, majd egy éles jobbkanyar után a lány megpillantotta a közeledő kétszintes, lapos tetejű épületet. - Nézd, milyen szép az a ház. - Mi szép van rajta? - szólalt meg közönyös hangon a fiú -, egy nagy kocka, ablakokkal. - De tök izgalmas azzal az erkéllyel, és jók a színei. Van valami terasz a tetején! Lassíts, ha odaérünk, hátha van valami felirat rajta.