Lélekarc (dedikált példány) [antikvár]

Dombrádi István képalkotási módja minden szokványostól eltérő, merész, társítása szabad, kötetlen. Ilyen értelemben modern költő, ám verseinek hangulata múlt-idéző, a históriás énekek, regösök, igricek korába visszanyúló; archaikus szépségű, meghitt, sőt: áhítatos. Szelíd költő, sohasem harsog, de szelídségében erő van: népi őserő, bűvölő és igéző hatású. E költészet erős gyökerekkel az eredethez kötött - a modern, mai megszólalás talán ettől válik, korokat összefogva virágkötéllel, egy csokorba tartozóvá a varázsigés régivel: „Égnek, zörrennek a sötétségek, / összefutnak földi repedések.../ Átszakad előtted a téli dér, / a veled együtt élt idő-tér, / s te nézel rám anyám". (Visszakaptál anyám) Ez az ősökkel együtt-lélegzés, amely valami soha meg nem szakadónak hiteles bizonyítéka, talán legjobban az anyjáról-anyjához szóló, de távolabbi felmenőit is megidéző versekben jelenik meg legtisztábban, legáttetszőbben mint költői vallomás: „Megtartó aranyimáiban itt rád fiad vigyáz, /napárny-gyertyalángként mint láng ne fázz, / ...Legyél örök vadvirág..." (Őszéj nyomán) Színskálája gazdag, de szorosan a lényeghez igazodó, a színek megnevezése soha nem öncélú - az érzet érzéssé, gondolattá lesz a legmélyebb átélés szerint, bármilyen relációban, a szerelmi lírában is: „Pirosló-paripás-virágzás színeken / szád heve felhő kékbe feléljen". (Szerelem születésben) Természeti képei nem tájleírás jellegűek, inkább jelképként szolgálnak, eszközként, akár a színek; a megértetéshez, a mélytárnák feltárásához segítenek: „Aranyvesszős bokor vagy, / Szélbe veszejtett tűz vagy, / Csoda tetejű domb vagy, / S delelő csöndem vagy" (Fontos vagy)