Otthonos temető (dedikált példány) [antikvár]

NEM VÉSZ EL, CSAK ATALAKUL Azt mondta, menjek. Egy halott is tud hozzánkbeszélni, ha hallottuk szólni élő voltában. Mama ágya mellett ott állt az összekészített kisbőrönd, a fedővel letakart bili és az imádságoskönyv, melyből a lapok már ugyanúgy peregtek, mint az elmúlt hetven esztendő alatt közéjük tömködött szentképek. „Ezüstmisém emlékére", állt az egyik hátulján, és valaha úgy képzeltem az egészet, hogy egy ezüst templomban, ezüst oltár mellett egy színezüst pap bácsi misézik, széttárt kézzel, magasba meresztett ezüst színű szemmel, s mindehhez halk, ezüsthangú csilingelés dukált. Rég volt. Mama ujjaira tekert rózsafüzérrel mondta a magáét. - Édes gyerekem, ez a te feladatod lesz. Minket elkergettek, elüldöztek. Összepakoltunk, hoztuk, amit bírtunk. De nekem ne beszélje azt senki, hogy ami volt, elmúlik. Mindennek meg kell lennie valahol. Egyszer elmész, és megkeresed. A tiéd.