Zegzugos egy-ösvény (dedikált példány) [antikvár]

Előszóként Már az ókorban és az ókor végén, illetve a középkor elején nagy jelentősége volt az egymáshoz kapcsolódó történeteknek. Ha beleolvasunk a Mesefolyamok óceánja című kötetbe, akkor látjuk, hogy úgy kapcsolódnak egymáshoz az indus-hindi szövegek, akár Az ezeregy éjszaka történetei. Európában az Odüsszeia sztorijait ugyanúgy a főhős kapcsolta össze, mint Arthur király személye az angolszász mondákat. A magyar irodalom legnagyobb mesélője, Jókai Mór fölfedezte az egy szálra fűzhető történeteket - gondoljunk csak az Egy hírhedett kalandor a XVII. századból vagy az Öreg ember nem vénember című regényeire! Vadai István jött rá arra, hogy Mikszáth Kálmán is ezt az utat követte, van egy tanulmánya A jó palócokról, meg a Tóth atyafiakról. Krúdy Gyula továbbfejlesztette a módszert, gondoljunk a Szindbád- vagy a Rezeda Kázmértörténetekre. A 20. század egyik legnagyobb magyar írója szintén erre a kompozícióra építette müveit. Gion Nándor, a született elbeszélő konstrukciói igazolják az elképzelésemet: például Ezen az oldalon-, Angyali vigasság. Mint a felszabadítók. Annak idején jó, hogy akna helyett nem vasgolyó esett Sir Isaac Newton fejére. A gravitáció felfedezője később rájött arra, hogy az üvegprizma a fehér fényt a szivárvány színeire bontja. Azaz a fehér fényben benne rejlik a szivárvány, nem a prizma alakítja át. Az egy kiválasztott főhőshöz kapcsolódó történetek nem csupán a főhős jellemének megvilágítását szolgálják, hanem az arisztotelészi felismerés igazolását. A görög filozófus úgy határozta meg a művészet célját, hogy annak az emberi világot kell visszatükröznie. Ha ezt összekapcsoljuk a newtoni felismeréssel, akkor ahhoz az állásponthoz jutunk el, hogy ha egy ember is áll a műalkotás középpontjában, akkor is a többi ember sorsának bemutatása a feladat.