Egy átmenet krónikája [antikvár]

1989 TÖRTÉNELMI KOMPROMISSZUM Történelmi kompromisszum - így nevezték a francia lapok is az egyezményt, amelyet kéthónapnyi tárgyalás után április elején írtak alá a lengyel kormányzat és az ellenzék képviselői. Az eseményről hosszan és vezető helyen számoltak be mindannyian, s az eltelt néhány hét során többször is visszatértek rá. Az újból engedélyezett Szolidaritás szakszervezet immár legendás vezetőjének, Lech Watfsának a szavait idézték: sem győztesek, sem vesztesek nem vagyunk. Az eredetileg az 1980-as gdanski megállapodás után elhangzott szavakat, melyekre célzást tenni most a lengyel belügyminiszter is kénytelen volt, azért is idézhették ismét, hogy jelezzék: a fegyverrel, letartóztatásokkal megszakított párbeszédet a társadalommal ott kellett folytatni, ahol abbamaradt. Csak épp, ha lehet, még vészjóslóbb gazdasági körülmények közepette, az elégedetlenség még sűrűbb közegében. A francia híradásokból világosan kitetszett, hogy sokan - s kivált a fiatalabbak közül - a helyzetet kilátástalannak, Walesát túlságosan mérsékeltnek tartják, a mérsékletet pedig többszörösen is meghazudtolt politikai magatartásnak tekintik. 1981-től eltérően, írja az egyik kommentátor (D. Garaud), a szovjet és kelet-közép-európai helyzet most nem szolgálhat ürügyül a varsói vezetés számára adott szavának „esetleges" visszavonásához. A veszély másutt leselkedik, magában Lengyelországban, ahol az emberek nem ujjongnak e második „történelmi" egyezség láttán, a többmilliós lengyel fiatalság körében, amely a Szolidaritásból nem láthatott mást, mint az elnyomatás és nélkülözés éveit. S amely csak a hatalom újabb pálfordulására vagy Lech Walesa részéről valamely túlzott engedményre vár, hogy „az utca hangját hallathassa". Ilyen körülmények között valóban nehéz méltányolni a „harmincöt százalékos demokráciát". Pedig a hatalom alkukészségének s Waifsáék kivételes politikai képességeinek arányait épp ez a nevezetes harmincöt százalék mutatja. Eszerint a parlamenti helyeken hatvanöt-