Utak és útvesztők (dedikált példány) [antikvár]

ELŐSZÓ Még ma sem tudom eldönteni, kegyes volt-e hozzám a sors, vagy megvert a Jóisten azzal, hogy 1977 és 1988 között magyar állampolgárként közel tíz esztendőt tölthettem Jugoszláviában. 1977 őszén, amikor friss pécsi tanári diplomával és kétéves posztgraduális állami ösztöndíjjal az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékére kerültem, hittem az elsőt. Még ma is egyedül vagyok Magyarországon, aki egyetemi diplomáját egy vajdasági (szerbiai) egyetem nemzetiségi tanszékén szerezte, majd Szegeden magyarról magyarra honosíttatta. Napilapban is Újvidéken, a Magyar Szóban publikáltam (rendszeresen és „külföldön") először. Amikor 1981-ben a Ljubljanai Egyetem Összehasonlító Nyelvészeti és Orientalisztikai Tanszékének lektori pályázatát elnyerve első magyarországi vendégoktatóként megbízást kaptam négy évre, már szentül hittem, hogy kegyes hozzám a sors. Hitemet csak erősítette, hogy a négy évből - kétszeri hosszabbítással - hét lett, s 1988 őszén, beindítva és kiteljesítve az egyetemi szintű magyaroktatást, úgy intettem búcsút a szlovén fővárosnak, hogy csak rövid időre válunk el, mert bíztam a Belgrádi Magyar Kulturális Intézet megalapításának és megnyitásának igen közeli lehetőségében (az Intézet szakmai-tu-dományos előkészítésében tevékenyen részt vettem), annak ellenére is, hogy már érződött: a mélyben romboló erők munkálnak. Az 1989/90-es budapesti (szándékosan nem magyarországit írok) rendszerváltoztatás eltolta (átvitt értelemben is) a Belgrádi Magyar Kulturális Intézet ügyét, a belgrádi nem-rendszerváltás pedig megsemmisítette azt és nem mellesleg: az egész országot, Jugoszláviát. Az 1991-ben kezdődő szörnyűséges posztjugoszláv évtized sajátságos módon ellenpontozta újvidéki és ljubljanai egyetemi éveimet. A fő büntetést azzal mérte és méri sokunkra - rám mindenképpen -