Zsöllyerablét (dedikált példány) [antikvár]

Bevezető Aki fél évszázada él a színház rabságában, hetvenévesen mintha gályapadhoz volna láncolva, képtelen kiszállni, csak húzza-húzza az evezőt. Ez boldog rabság, amelyből sohasem akartam elszabadulni. Kezdettől fogva a színház volt a világom, már tizenkét-tizenhá-rom évesen is, amikor beszoktam - és néha beszöktem - a nézőterekre. (Kivéve a gyerekelőadásokra. Azokat nem szerettem.) Nem gondoltam, hogy színház az egész világ, pedig akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez egy félreérthető Shakes-peare-fordítás, amelyből elcsépelt és negédes bulvár szlogen lett. Épp fordítva gondoltam, úgy, hogy csak és kizárólag az a kis hely - a színház - a világ, az igazi vüág, az egyedül létező világ. Ami a színházon kívül van, az hazugság, hamisság, látszat. A színház a valóság, amelyben élni lehet, minden más csak álság, utánzat, pszeudo. Ebből sok bajom lett. Máig. Fél százados színházi rablétem nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy megváltozzon a véleményem. Ellenkezőleg. Minél több hazugsággal találkozom az úgynevezett való világban, és minél inkább el is kell tűrnöm az összeset, annál kevésbé vagyok hajlandó elviselni ugyanezt a színházban. Megírom. Számíthatom ezt a fél századot 1962-től, amikor harmadéves bölcsészhallgatóként dramaturg-gyakornoki álláshoz jutottam az ország akkor legjobb drámai színházában, a Madáchban, vagy 1963-tól, amikor első színházi cikkem megjelent a legelőkelőbbnek számító világirodalmi folyóiratban, a Nagyvilá^m. vi íti'l » j'^f