A színész árnyéka [antikvár]

"Nem a csupasz arc az igazság, hanem a maszk: az idegen isten a lelkünk mélyén. Nem a vallomás, csak a maszk képes valóban nevén nevezni a dolgokat. Nem érzelem, nem intelligencia, csak a mimikri, az -úgy teszek mintha-: ez teszi a színjátszást filozófiává." A tömören megfogalmazott színészparadoxon - minden művészet alapvető paradoxona - kulcsmondat Gábor Miklós könyvében. De könyvének mégsem a maszk a témája, nem is a színészet. Gábor Miklós kötetlenül és közvetlenül, tárgyi meghatározók nélkül önmagáról vall. A személyiségnek arról a mélyrétegéről, ahol drámaian összecsapnak emberi adottságok és külső élmények, hogy az összecsapásból kiforrjon, kisugározzon mindaz, amit az ember a világnak adhat: gondolat, érzés, tett - és alakítás. A léleknek ebben a mélységében az események csak jelképek. Különleges önéletrajzában Gábor Miklós zárójelbe teszi a történést és az időt; A színész árnyéka egyetlen lírai vallomás. Egyanyagú: legszemélyesebb részletei is a színészetre vonatkoznak, és a tárgyilagos szerepelemzésekben is érezni a kegyetlen kitárulkozást. Hiszen ugyanarra - a teljes azonosulás és a kívülálló figyelem együttes jelenlétére - van szüksége írónak és színésznek, ha játszik, ha szerepeiről ír, ha megfigyeléseit rögzíti vagy önmagáról szól. Önmagáról; az előadás után, letéve a színpadi királyok koronáját, a színpad magányából visszazárkózik naplója magányába, hogy az írás erejénél fogva ismét vérrel töltse meg, akinek a színpadi hősök elszívták húsát és vérét: a színész árnyékát - önmagát.