Párhuzamos életrajzok II. [antikvár]

PELOPIDASZ I. Az idősebb Cato, amikor a harcmezőn meggondolatlan és vakmerően küzdő embert dicsértek előtte, azt mondta, hogy más a bátorság, és más az, ha valaki kevésre becsüli az életet, s ebben igaza volt. Antigonosz* seregében szolgált egy vakmerő katona, aki beteges, gyenge szervezetű ember volt; amikor a király megkérdezte tőle sápadt arcszine okát, bevallotta, hogy valami rejtett betegsége van. A király megsajnálta, s megparancsolta az orvosoknak, hogyha lehet, segítsenek rajta, tegyenek meg mindent érte. A derék ember valóban meggyógyult, de ezután már nem kereste a veszélyeket, s nem vetette magát olyan hevesen a küzdelembe. Antigonosznak ez feltűnt, megrótta érte, és csodálkozását fejezte ki a változáson. Az ember nem titkolta az okot, és igy szólt: „Te tettél bátortalanabbá, királyom, mert megszabadítottál azoktól a bajoktól, amelyek miatt az életet kevésre becsültem." Úgy látszik, ezért mondta egy szübari-szi ember a spártaiakról, hogy nem is olyan nagy dolog, ha a csatában megöletik magukat, legalább megszabadulnak fáradalmaiktól és nyomorult életüktől. Természetesen Szübarisz elpuhult és fényűző lakóinak azok az emberek, akik a szép iránti lelkesedésből és nemes becsvágyból nem féltek a haláltól, úgy tűntek fel, mintha gyűlölnék az életet; de a spártaiaknak az erény megadta, hogy örömüket találják az életben éppen úgy, mint a halálban. Kitűnik ez az alábbi sirversből is, amely azt mondja, hogy ezek itt f; meghaltak, nem sokra becsülve halált avagy éltet, csak, hogy igaz becsület töltse be mindeniket.