A Győrffy [antikvár]

IN MEMÓRIÁM DR. GY. M. Én tessékeltem fel a katedrára Győrffy Miklós utolsó éves magyarfilozófia szakos hallgatót 1967 tavaszán. Tanítási gyakorlatát töltötte az ELTE Radnóti Miklós Gimnáziumában. Rokonszenves volt csendes magabiztossága, képessége a cafrangok nélküli fogalmazásra. A gyerekeim is szerették. Nem volt érezhető benne semmiféle gőg (ami nem volt ritka nála rosszabb adottságú társaiban sem, mondván: én tudós leszek, esetleg költő, mint Arany János, vagy egyenesen filozófus, mint Kant vagy Marx, mit érdekelhetne itt egy osztályra való bamba tizenéves, amikor én az univerzitáson az egyetemessel birkózom!). Szerénység! - javasolta sokszor a tapasztaltabb ezeknek az elszállt tudatú, csalódásra ítélt fiatalembereknek. De hát az iskola akkor sem tartozott az értékelt, tekintélyes szellemi műhelyek, a pedagógussors az irigyelt, megcélzott életpályamodellek közé. Az idő telik, a világ nem halad. Tetszett nekem Győrffy. Fel is ajánlottam, hogy segítek neki egy jobb gimnáziumban állást találni, de Miklós még generációjának rabja volt, kitért az ajánlatom elől. Azt mondta: el van kötelezve egy művelődési háznál, ahol nemcsak neki, de feleségének is lesz munkája. Tudomásul vettem, hogy ismét elveszít az iskola egy odavaló tehetséget, tenni többet nem tehettem. Elváltak útjaink, eltettem Miklós produkcióját a többi jó emlék közé. Aztán, ahogyan a hétköznapok felzabálták az illúziókat, igazolódott, hogy közönséget szervezni, adminisztrálni, kiállítást prezentálni, protokolloskodni nem igényel olyan nyitott, sokféle benyomást feldolgozni képes, szintetizáló, erős verbalitású személyt, mint Győrffy. Az első menekülési/változtatási kísérletről akkor értesültem, amikor 5