Kell még valamit mondanom [antikvár]

Előszó EGY TÖRTÉNET A JELENKORBÓL Körülbelül tíz éve foglalkoztat a gondolat, hogy „a Lendvairól" könyvet kellene írní. Nagyjából azóta, hogy a közöttünk addig fennálló néhány éves munkakapcsolat véget ért. Azt megelőzően különféle szerepekben találkoztunk: egyetemi hallgatóként figyeltem a vitatechnikáját a parlament kulturális bizottságában, politikai elemzőként informatív háttérbeszélgetésekre nyílt vele lehetőségem, amikor kormánypárti frakcióvezető volt, ezt követte a közös munka az MSZP Programtanácsában. A politikusok iránti csodálattól eleve idegenkedem, mivel elhomályosítja a kritikai érzéket, de szívesen nevezem magunkat olyan beszélgetőtársaknak és vitapartnereknek, akik gyakrabban értenek egyet, mintsem jutnak eltérő következtetésre. Ez azonban önmagában még talán nem indokolná a kötetnyi érdeklődést - számos más tényező viszont igen. Legelőször is, a visszavonult politikusok memoárja Magyarországon méltatlanul alábecsült műfaj, holott a politikai döntések születésének az a verziója, ami a saját emlékeikben él, elsődleges és semmivel sem helyettesíthető történeti forrás. Ott voltak, belülről látták. Nem tanulság nélküli az sem, milyen az a pályaív, életút, ami meghatározza a politikussá válást. Minden visszaemlékezés és életrajz hasznos: többet tudunk meg általuk azokról, akikre közfelelősséget bíztak a választók. A visszaemlékezés önmagában való hasznosságán túl fontos a konkrét személy visszaemlékezéseinek jelentősége. Lendvai Ildikó egy nyolc évig tartó kormányzati időszakban volt a (nagyobbik) kormánypárt frakcióvezetője, majd elnöke. Habár sosem volt kormánytag, rendszeresen helyet foglalt a döntéshozói asztaloknál. Meghatározó szereplője volt a magyar politika alakításának. Ennek az időszaknak és az e szerep betöltéséhez vezető éveknek a tanulmányozása hozzájárul a magyar politika múltbeli és mai folyamatainak jobb megértéséhez.