Palástban [antikvár]

Kötetünkben három lelkész élettörténetét emeljük át a nyilvánosság szférájába. A történetek, legyenek azok reális események rekonstrukciói vagy fiktív narratívumok, az emberi kultúra kezdetétől változatlanul népszerűek. Hol mnemotechnikaként tárolják az emlékeket, könnyítik az emlékezést, hol elvont eszméket, eszményeket materializálnak, hol lehetséges világok felé nyitják meg a valóság határait, hol a legközvetlenebb, legfrissebb élményeket dolgozzák fel, osztják meg. A homo narrans a homo sapiens elsorvaszthatatlan velejárója. A narráció fizikai, kognitív és esztétikai cselekvésként folytonosan idő- és térbeli, emberek közötti távolságokat hidal át, folytonosan leépíti az események kaotikus aspektusait, a történetekre, a világra vonatkozó tudás rendezetlenségi faktorát. Az epikus szöveg a kulturális információ szervezésének módja. A különböző korok és társadalmak eltérő narratív struktúrákkal jellemezhetők (a mítoszok teremtéstörténetei, a sámántörténetek, a népmesék, a Divina Commedia alvilágjárása, a hősepika harci eseményei stb.). A narráció és a narratívumok megítélését illetően találónak érezzük Mircea Eliade alábbi megfogalmazását: „Köztudott, hogy az irodalom, annak orális és írott változata a mitológia lánya, s mint ilyen, örökölte annak szerepét: történeteket mesél el, valami lényegeset örökít meg abból, ami a világon történt. Miért fontos tudnunk, hogy mi történt a hercegnővel, amikor az ötórai teát issza? Azt hiszem, minden történet, még a legközönségesebb is, folytatása azoknak a mítoszoknak, amelyek azt mondják el, hogyan született a világ, hogyan lett az életünk olyan, amilyen. Azt hiszem, a narráció iránti érdeklődésünk része a világban való létezésünk módjának.