A titokzatos Ő [antikvár]

ELŐSZÓ cA 'Titokzatos 6 Éreztem, ahogy a takaró lesiklik a testemen, és egy kéz simul könnyedén a derekamra. Olyan meleg volt, hogy szinte már lángolt, mintha a vér, amely az ereiben folyt, gyorsabban száguldana, mint egy átlagos emberé. Nem lepne meg, ha így lenne. Kinyitottam a szemem. Sötét volt. Mindig sötét volt, amikor meglátogatott. Amikor felbukkant, mindig volt egy józanság pillanata. Egy pillanat, amikor az eszem azt súgta, hunyjam le a szemem, nyissam ki a szám és küldjem el. De ha megtenném, elmenne. Egy szót sem szólna. Olyan nesztelenül, ahogy jött, távozna is. És soha többé nem jönne vissza. És ez lenne a helyes dolog. Az okos dolog. A józan dolog. Gondoltam is rá, hogy megteszem; esküszöm, hogy gondoltam rá. Minden egyes alkalommal. Aztán megéreztem, ahogy besüpped a súlya alatt az ágy, teste elnyúlik az enyém mellett, és maga felé fordít. Szóra nyitottam a számat, de mielőtt egy hang is elhagyta volna az ajkamat, szája az enyémre tapadt.