Dekameron [antikvár]

Részlet a könyvből: "Valahányszor elmélkedéseimben elgondolom, bájosabbnál bájosabb hölgyeim, hogy ti valamennyien természettől fogva mily érzékeny szívűek vagytok, belátom, hogy könyvem felfogásotok szerint komoran és gyászosan fog kezdődni, mivelhogy az elmúlt halálos járvány fájdalmas emlékezetét viseli homlokán, melyet egy értelemmel átkoz mindenki, akár megélte, akár más úton-módon tud róla. De azért nem akarom, hogy ez visszariasszon benneteket a továbbolvasástól, mintha bizony olvasás közben szüntelenül sóhajok és könnyek között vezetne utunk. Vegyétek úgy e borzalmas kezdetet, mint a vándor a zordon és meredek egyet, melynek lábánál szépséges és kellemes síkság terül, melyben annál nagyobb gyönyörűség telik, minél fáradságosabb volt a felkapaszkodás és a leereszkedés. És valamint a vidámság határán ott leskelődik a fájdalom, éppúgy a gyötrelmek határán ott várakozik az öröm. ezt a rövidke szomorkodást (rövidnek mondom, mert mindössze néhány lapra terjed) nyomon követi az édesség és a gyönyörűség, mit eleve megígértem nektek, s mit talán nem is várnátok ilyen kezdet után, ha be nem jelenteném, És valóban, ha tisztességgel más úton vezethettelek volna benneteket oda, hová akarlak, nem pedig ezen a zord ösvényen, szíves örömest megtettem volna; mivelhogy azonban eme visszaemlékezés nélkül nem tudnám megérteni, hogyan s mi okból estek mindama dolgok, melyek alább írva következnek, kénytelen-kelletlen ráadom fejemet a leírására."