Nemzeti Képtár [antikvár]

NEMZETI KEPTAR EMLÉKEZET ÉS TÖRTÉNELEM KÖZÖTT" Kollégáimnak A fentebb idézett kifejezés - „Emlékezet és történelem között" -Pierre Nora önálló kötetben is megjelent tanulmányának címe.1 Az alábbi sorok élén az ő kettős, egymásba fonódó és egymással szembe is állított fogalmai állnak. Kiemelt helyük indokolt: csakis e két fogalom feszültségében, mondhatni erőterében tárulnak fel egységes folyamként a múlt, a félmúlt és a „szinte jelen" történései. Az újabb francia történetkutatás meghatározó alakja itt idézett írásában, mint még szó esik róla, a történelem elbeszéléseit megkülönbözteti a dolgok puszta elbeszélésétől, s részben magától az emlékezés processzusától is. Tézise: a történelem és az emlékezés paradox módon ellentétes fogalmak. A történelemben ugyanis nem csupán az egyéni emlékezetben őrzött dolgok vannak jelen, hanem az elfeledettek is. Ezt a lényegi különbözőséget kell írásunk elején nekünk is hangsúlyoznunk. Az alábbi sorok megszületésének apropója a Magyar Nemzeti Galéria - a magyarországi képzőművészet országos intézménye - megalapításának ötvenedik évfordulója, amely évforduló az anniversariumok és jubileumok bevett alkalmai közé tartozik.2 Szokás mondani: az ötven esztendő már feljogosít a visszatekintésre, az emlékezésre. Valóban, az eltelt idő megfelelő lett volna arra is, hogy kötetbe gyűjtsük a visszatekintéseket, az emlékezetben megőrzött, ám egymásnak néha ellent is mondó elbeszéléseket, felsorakoztatva a szemtanúk és kortársak vagy az intézmény dolgozóinak memoárjait. Minden bizonnyal imponáló korpuszt tettek volna ki ezek is, s tehetnek ki még ezután. A régi és új kollégák visszaemlékezései - tanúsíthatom - számos eddig nem ismert részletet és esetet világítottak meg a múzeum életének különböző szakaszairól, az intézmény életét átszövő emberi kapcsolatokról, az egyes kutatói életművekről. Csak megköszönni lehet azt a sokféle segítséget és támogatást, amelyben e kötet írója a visszaem-lékezők jóvoltából részesült.3 Az elbeszélt történeteken túl azonban, amelyek mindannyiszor pontosították ismereteinket, felsejlettek egy másik história körvonalai is, egy olyan históriáé, amely nem az egyes életek, életszakaszok, kapcsolatok vagy munkák elbeszélésének puszta egymásba illesztéséből születik, hanem feltárja a múzeumok, pontosabban a képzőművészettel foglalkozó Nemzeti Képtár(ak) „hosszú időtartamú" történetét. Az utóbbi históriának megismeréséhez az elbeszéléseken túl további források után kellett nézni. Ilyen forrás volt a múzeum első igazgatójának, alapítójának, Pogány Ödön Gábornak írásos hagyatéka, valamint több múzeum irattárának és levéltárának ide vonatkozó gyűjteménye. A munka előre haladtával egyre inkább be kellett látnunk Nora mély igazságát az „emlékezet" és „történelem" dolgainak divergáló karakteréről, s ennek fényében inkább lemondani a kortársak elbeszéléseinek közreadásáról. Mindezt azért, hogy szó eshessen a személytelenebb történések: a nehézségek és csalódások, az átalakulások és újjászületések hátteréről, okairól, menetéről is. Az olvasó tehát az alábbi sorokban - sajnálatos módon - nem fogja fellelni az egyéni sorsok leírását, legyenek bár igen fontosak. Ezzel szemben megismerheti a sorsok „fölött" vagy azok „alatt" haladó/folyó intézmény-históriákat, amelyek nem a visszaemlékezésekhez, hanem inkább a magyarországi köztörténet kevésbé mulattató lapjaihoz szolgálhatnak lábjegyzetül. Az emlékezések mellett ugyanis figyelmet kellett fordítanunk a felejtés - az „amnézia" - folyamataira is, mindannyiszor feltéve a kérdést, mi az oka annak, hogy különböző események és tárgyak kihullottak a közösségi emlékezés hálójából.4