Világosság 1995. március [antikvár]

MÁRCIUS A kultiírpesszimizmiis, ez az arisztokratikus, tudálékos és sznobosan idegen hangzású szó, talán az egyetlen fogalmunk, amely századunk kezdetétől a végéig velünk van, s mintha a modernségbe beletörődő életünk utolsó rejtett reményét fejezné ki: a kultúra ugyan rendre veszít, mégis létezik, és a „lét édességére" emlékeztet bennünket. Még emlékszünk, hogy a század Nietzsche hol melankolikus, hol agresszív kultúrakritikájával kezdődött: „Az ifjakat mindahány évezreden végigkorbácsolják: ifjakat, akik mit sem értenek háborúból És úgy, ahogyan az ifjú keresztülszáguld a történelmen, úgy száguldunk mi, modernek keresztül a kiállításokon, úgy hallgatunk hangversenyeket." A kultúra úgynevezett válsága csupán a gondolkodásba belefáradt modern ember panaszának a renyhe megfogalmazása: együtt, közösen már nem tudjuk megmondani, hogy mi az élet értelme. A kultúra politikaivá vált, a politika viszont a legkülönfélébb módon reagált a kultúra vergődésére: a hitleristák irtották „az elfajzott" művészeti termékeket, a kommunisták pedig „zárt" jelzéssel látták el a „veszélyes" könyvtári köteteket. A politika a propaganda képében többször is kisajátította a kultúrát. Majd próbálkoztunk az „elit-" és „tömegkultúra", illetve a „magas" és „alacsony" kultúra megkülönböztetésével. Az ötvenes-hatvanas években az elidegenedés és a technikai civilizáció okozta kiüresedés elleni eszmei küzdelemben megintcsak a kultúrára hivatkoztak. Volt ezekben a vitákban valami mesterkéltség, ahogy „a technika mint uralom" és a „kultúripar" a szabadság megvonásának szimbólumaivá váltak. Az élet értelme talán csak a szexuális forradalom mámorában került közelebb, noha ez sem volt más, mint az antik „lakomák" életérzésének a felidézése. Majd a „multikulturális társadalom" fogalma vált divatszóvá, ami a demokrácia elveinek kiterjesztését jelentette a kultúra világára. Ezzel párhuzamosan a kommunitarizmus eszmeáramlata újra fontosnak kezdte találni az „identitást" és a „kultúrát" mint pszichikai és társadalmi szükségletet. Kelet-Európában viszont a „kultúrharc" perzseléses technikái jelentek meg: a kultúra szubsztantivitását megint rávetítették a politikára, holott a demokratikus politika lényege a technikai csiszoltság és nem a szubsztantivitás. Ráadásul a „kultúrharc" újabb álcát von a kultúra eredeti jelentésére: a jellem és az értelem megművelésének emberi szükségletére. A „Kulturkampf nem a kultúráért (műveltségért) folytatott küzdelem, hanem a kultúra irányítása fölötti politikai hatalom megszerzéséért indított harci cselekménysorozat. Bármekkora is volt a század folyamán az ellenkezés, végül a populáris amerikai kultúra győzedelmeskedett, melynek szimbóluma a televízió. A televízió számos funkciót tölt be: kiegyenlíti a kulturális különbségeket azáltal, hogy egyetlen, közös vizualitást teremt; összekapcsolja a munka, a termelés világát a szabadidő eltöltésével; lehet a család oltára, de lehet egyszerű háztartási gép; információs és műveltségi forrás; a propaganda eszköze. „Mégis, miért nézünk tévét.?" című cikkében {New York Review of Books, 1995. február 16.) Róbert Hughes a következőt írja: „Unokáim egy tévé nélküli