IPM 2009. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

Részlet az 1. számból: Vajda Mihály filozófus, akadémikus: Mivel határolja el magát a magasművészet a populáristól ma? A kérdés jogos. Valaha - a XVIII-XIX. században - a magasművészet a populáris művészet ellenfogalomként lépett föl, s a megkülönböztetésnek a színvonal, a kifinomultság mellett megvoltak a maga egyéb ismérvei. A hagyomány erős érvei, a klasszikus eleven fogalma, az az intuíció, hogy a művész a közönség ,,alacsony" ízlését akarja-e kiszolgálni, vagy pedig elődeivel verseng, illetve saját démonát (zsenijét) követi. Mindezek és hasonlók rendszerré álltak össze (a művészeti kultúra egységes rendszerévé), amely természetesen nagy hibaszázalékkal működött, de képes volt az önkorrekcióra. Önkorrekció, ha a maga idejében alábecsült műfajokat és művészeket később fölértékelnek. Ilyen önkorrekció volt például a regény legitimizálása. A XVIII. században olyan csodálatos írók, mint Defoe vagy Fielding még a szórakoztató, alacsonyabb rangú irodalomhoz tartoztak, s csak jóval később fedezték fel, hogy mennyivel nagyobbak, mint az elit költője, a maga idejében a legnagyobbnak vélt Alexander Pope, vagy az esszéistaként örökéletű, de szépíróként elavult Joseph Addison. Még Goethe és Schiller is sokat vívódott azon, hogy mivel igazolható a Wilhelm Meister regényformája. Aztán a regény a XIX. század talán legjelentősebb magasirodalmi formájává vált.