Muratáj 2003/1. [antikvár]

Egy gyermekirodalmi válogatás elé „Deficitárisnak", amolyan költői-írói mellékterméknek, sőt selejtnek is szokták tekinteni. Olyan műfajnak, amellyel legtöbbször a kritika sem tud mit kezdeni (vagy nem is akar). így hát nem véletlen, ha a szerkesztők is kerülik a gyermek- és ifjúsági irodalom műfaji tárgykörébe tartozó műveket. Pedig ősi, emberi mivoltunkat is igazoló tevékenységünk, a JÁTÉK e műfaj kötelező velejárójaként ezekben az alkotásokban köszön vissza leginkább. (Weöres Sándor talán legnépszerűbb szereplőjének - Bóbita - alaptevékenysége is ez.) A világra való, jobbára „késői" rácsodálkozásunk is sajátja e műfajban született alkotásoknak, vagy - immár a próza területén - az életünkből lassan, de következetesen eltüntetett TÖRTÉNET is itt lép ki a „szövegszerűség" anonimitásából, jelezve, nincs még vége mindennek -amíg élnek történeteink, mi is élünk. Mert ahogy a vers, a mesébe ágyazott történet is \,az, amit mondani kell" (Kányádi S.). S ha van kinek, akkor a gyermek- és az ifjúsági irodalom elérte célját. Mert itt - bizonytalanodik el az író - talán még van kinek szólni. Ha van befogadó közeg, aki várja, aki olvassa ezeket a műveket, akkor különösképpen. S úgy tűnik, inkább a szerzők idegenedtek el a műfajtól, vagy lettek hűtlenek a gyermekek még tiszta világához, vagy választott műfajuk, írói attitűdjük nem engedélyez több „kirándulást", nehogy „gyermekdednek" nyilváníttassák a kritika ítélőszéke előtt. Pedig valaha - nem is olyan régen - a magyar irodalomban nem számított szégyennek, ha valamely író a gyermekek számára is írt. Irodalmunk nagyjai sohasem feledkeztek el a kis olvasókról (a múlt században Weöres Sándor mellett Nagy László, Kormos István, Mészöly Miklós, Csanádi Imre stb.), voltak olyanok, akik kimondottan a kicsik mellett kötelezték el magukat