Film-Színház-Muzsika 1969. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

NAPLÓ írásban és képben a hét eseményeiről Milliárdokat érő ember Michel Boisrond rendező munkája a héten bemutatott színes, szélesvásznú francia—olasz bűnügyi film. A történet középpontjában egy évtizedekkel ezelőtt kezdődött különös bűntény áll. Fontos szerephez jutott a filmben Frédé-ríck Siaíford. Peter Van Eyck és Anny Duperey. (képünkön a film egyik jelenete.) Holdudvar Mészáros Márta írta és rendezte a jövő hét műsorán szereplő új magyar filmet, mely egy magányossá lett asszony különös és érdekes történetét mondja el. A film főszereplője Törő-csik Mari. Jelentős szerepet kapott Kovács Kati, Balázsovits Lajos és Mészáros Agi. Operatőr: Kende János. A Holdudvar zeneszerzője: Szörényi Levente. Meddig mehet el a kritikus? (S. I.) Sokan tesiik íel mostanában a kérdést - a Népszabadság Éjjeti menedékhely kritikáján vitázva: „Meddig mehet el az egyéni hang keresésében a kritikus?" „Ameddig okor" - mondanám legszívesebben. A dolgok udvarias lekerekitésével alaposan elszoktattuk az olvasót, a szinészt, a rendezőt a szenvedélyes hangú beszámofóktól. Nincs ez mindenhol így, nem volt ez nálunk sem mindig igy. Angliában, vogy Franciaországban objektív, higgadt krónikának tűnne ez a nálunk most kedélyeket borzoló írás, vHriólosnak ható jelzői, Kórpáti Aurél tollából, hajdan békés egyezkedésnek látszottak volna. Remélem, nem értékelem túl az egyéni hang jelentőségét. de végtére: o kritikust is meg kell érteni. A kritikus is egyéniség, vagy ha nem oz, semmiképpen sem vehetik el tőle o lehetőséget, hogy megpróbálja magát egyéniséggé formálni. Munkája: gondolkozás és ítélet. Joga von az olvasó figyelmének felkeltése érdekében kilökni nyelve aiói Démoszthenész kavicsát, mondván: a szónokoknak tatán kedvez, mert önmérsékletre inti őket, a kritikát azonban lapossá teheti. Mindezt elismerem, mégis azt kell mondanom, hogy -sokak tévhiedeimével szemben - a színikritikust nem pusztán a szenvedélyesen egyéni hang formólhotja egyéniséggé, hanem az ítéleteiben tükröződő felelősségtudat, szakszerűség, és legfőbbképpen eszméinek igazságértéke. A vitatott cikk jókor jelent meg, hogy újra ráébresszen mindannyiunkat erre is. Nem csak arra int, hogy az unalmas, a véleményeket-ellenvéleményeket lekerítő kritika senkinek nem kell, arra is figyelmeztet - most mór mindany-nyiunk írásaira fordítva a figyelmet —, hogy ho tűi kívánunk jutni a latolgatva tapogatózó kritikusi magatartáson, hol van a pont, amit mór nem léphetünk ót. Mit nem engedhet meg ugyanis magának a színikritikus -ha úgy tetszik - még mint „egyéniség" sem? Nem engedheti meg, hogy egyéni hang ürügyén olyan állítósokot kockáztasson meg, omelyeknek az ellenkezőjéről a közönség mór az esti előadáson meggyőződhet. Nem járulhat hozzá a „személyes hang" jogát védve egy régi, rosszemlékű kritikusi magatartás és az arra róvisszhangzó közhangulat felélesztéséhez, amely szerint: „ ha a kritikus ezt írta, bizonyos, hogy éppen az ellenkezője igaz". Nem teheti, hogy ily módon a sajtó iránti bizalmat csökkenti; hogy érzéktelennek mutatkozik az értékekkel szemben és látszatteljesítményeket ruház fel értéktartalommal. Á politika, a művelődéspolitika ma a szavak hiteléért küzd. Ez eszmei harc, melyben a kritikusnak reprezentatív feladat jut. Az ő helye a valóság fanatikusai között van. Soraival segítheti az „úgyis minden másképpen van" rosszízű hiedelmet megszüntetni. Ha ezt a hivatását megtagadja, nemcsak munkája értelmével kerül szembe, azzal a po-IKikávol is, melyet pedig bizonyóro szolgálni vél. A személyes hangot, az egyéni látásmódot hiányolhatjuk a színházi kritikában, de nagy kór lenne, ha térnyeréséért cserébe, oz ítélet igazságtartalmát kellene odoadni. Megjelent hót egy személyes hangú irós, melyben az ítélet hitele és o szólam szenvedélyessége nem hangzott egybe. (Mennyiben? Erre lapunk, más kritikák, a közönségnek az előadás iránt megnyilvánuló érdeklődése és tetszése utaltak már azzal, hogy az előadás valóságos értékeit védve, valóságos tévedései felett sem kívántak szemethunyni.} Mi történt végül is? Megint csak bebizonyosodott, hogy amikor az eszmeiség és o személyes szereplési szándék ahelyett, hogy egységet alkotna, szembekerül egymással, oz már nem egyéni hangvétel, hanem oz értéktortalmakot ösz-szezovoró egyénieskedés. A vitatott cikk jókor hívta fel a figyelmet orro, hogy idáig nem mehet ei a kritikus. A Szöktetés a szerájból felújítását aligha kell különösebben megindokolni. A huszonhat esztendős Mozart, az „isteni Ama-deus" ezzel a daljátékával érett igazi színpadi szerzővé, halhatatlan remekének ott a helye minden rangos operaház műsorán. Kivált az olyanén, mint a budapesti, mely minden korszakában méltán büszkélkedhetett dicséretes Mozart-in-terpretációkkal. Nyilvánvalóan e nagy tradíció folytatását érezte kötelességének az Operaház, amikor most új szereposztásban, új rendezésben, felfrissítve nyújtotta át a Szöktetést közönségének. A Szöktetés a német „Singspiel" (daljáték)-irodalom kimagasló alkotása, annak tartotta Goethe is, amikor azt mondotta: „ az Entführung minden mást ver!" Alakjai a kor divatos vígjáték-típusai, akiket azonban Mozart géniusza életteljes alakokká varázsolt és akiknek jellemét néhány vonással is plasztikussá, színessé, teljessé tette. S mindezt természetesen — zenében! Mozart ebben a művében már a ragyogóan kibontott dallamok, a kiérlelt-/ormdfc mestere, s mindenekfölött a legváltozatosabb, a leg-sokrétűbb emberi'érzelmek nagyszerű ábrázolója. S ezzel még távolról sem érintettük a mű minden gazdagságát, erényét, hatóerejét. Mozart páratlanul céltudatos zseni volt, pontosan ismerte a műfaj dramaturgiai szabályait, s bámulatos arányérzékkel for-málta-építette fel operáját. Idézzük-e a közkeletű anekdotát? Amikor 11. Jó- zsef, a premier után megjegyezte: „Túl szép ez a zene a mi fülünknek, kedves Mozart, túl sok benne a kotta"; — a zeneszerző öntudatosan így válaszolt: „Épp annyi fenség, ameny-nyi szükséges!" Nos, ez az „épp annyi" teszi különösképpen nehézzé, problematikussá ezt a Mozart-interpretációt Művének szelleméből, muzsikájából „épp annyit" kell tolmácsolni, amennyi „elég". Se többet, se kevesebbet, de „annyit" — feltétlenül. — Az Operaház karácsony másnapján bemutatkozott együttese — noha az énekesek többségének jól ismerjük hiva-tottságátj,^ kitűnő képességeit — még nem érte el a mű tolmácsolásához szükséges művészi forrpontot, azt az „éppen annyit", amennyit a szerző megkövetel. Felelőtlenség lenne ebből az egy — nem éppen szerencsés hangulatú — estéből végső következtetéseket levonni; azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy ezúttal egyik szereplő sem ért fel képességei, formája csúcsára. Réti Józsefet hajlékony, kiművelt, nemes szépségű lírai tenorja, énekkultúrája, vonzóan egyszerű, kifejező játék- ¦ készsége egyenesen predesztinálja Belmonte szerepére. Pillanatnyi indisz-pozíció lehetett csupán a magyarázata, hogy alakítása, teljesítménye (főleg az első felvonásban) halványabbnak, fénytelenebbnek, bizonytalanabbnak tűnt a szokottnál. László Margit Konstanzája ugyanígy az előadás erősségévé fejlődhet majd. Rendkívül Konstanza megérkezik a csónakkírándulásról a basa palotájába