História 1991/1-6./1992/1-11. [antikvár]

Az új történetírásról Tézisek A történettudomány kutatói, írói — j mm-denekelőtt — , gondolkodói tevékenység. Szerintünk az ezredforduló történész nemzedékeinek már más típusú történészműveltséggel és társadalmi programmal kellene pályáján megindulni, mint ahogy megindut tunk mi és részben elődeink évtizedekkel ezelőtt. Sok kezdeményezés, kísérlet mutat az itt me^elölt irányba. Bizonyos pontokon szükséges e kezdeményezések végiggondolása (társadalomtörténet, egyetemes történet etc.) szakmánk egészére. A téziseket először a stuttgarti történész világkongresszuson ismertettük (1985), ezek közül most azt az ötöt emeltük ki, amelyek a társadalom (nyilvánosság) és történetírás viszonyával foglalkoznak. Az első két tézist — amely a tematikai megújulásról és a történeti ábrázolás új lehetőségeiről íródott — rövid kifejtésben, az ehhez szorosan tartozó következő hármat csak a tézis rövid formájában adjuk közre. Első tézis: Korunk tematikai kiliivásai A történettudománynak szinkronban kell lennie kora világnézeti kihívásaival A 19. század második felében kifejlődött klasszikus történetírás egész szaktudományos apparátusával megteremtette ezt a szinkront szaktudomány és világnézet között Korunk szaktudománya viszont sokban elmaradt, aszinkronba került a társadalmi nyilvánosság kihívásaival szemben. A tőrténettudományböl a 19. század állami-nemzeti fejlődése csinált nagy tudományt. A korszak nagy élménye a nemzeti ébredés és a nemzeti államok szerveződése. A század polgára úgy érzi, hogy az állam az az intézmény, amely biztosltja a most már szabad polgárok együttélésének kereteit, bizosftja a szabad mozgás, a gazdagodás, a termelés, a kereskedés feltételeit, sőt az állam biztosítja a modem termeléshez szükséges sztovonalas munkaerőt is az általános oktatásban, az iskolarendszer révén. Ugyanakkor az állam az, amelyik a nemzeti közösség külpolitikai presztízsét (németekét, franciákét, magyarokét etc.) biztosltja. A nemzeti történelem ennek a nemzeti állami ideológiának, tudatvilágnak természetes összetartó habarcsa lesz. Nem véletlen, hogy a nemzeti ébredés kora és a modem nemzeti tudat kialakulása szorosan összefonódik a történeti gondolkodás erősödésével. Igaz, hogy a történelem nemzeti szempontú bemutatása a történetírásban kezdettől benne rejlett, az európai népek első gestái, legendái az uralkodó nemzetségekhez, illetve etnikumokhoz kötődtek. Mégis, a történeti összetartozás most, a 19. században lesz az etnikai összetartozás egyik legerősebb alapja. Egyes esetekben még erösebb összetartó erö, mint a közös nyelv. Az érdeklődés középpontjában a közös eredet, az anci-ennitás áll, a középkor. Minél korábbiak az állami intézményes összetartó erők, annál nagyobb az állampolgári nemzeti büszkeség. Megíródnak a nagyszabású történelmi összefoglalók, az emberiség történelmét a nemzeti és állami szempontok szerint adva elő. Természetes, hogy a korszerű állampolgári ismeretek között a történelem kiemelt helyet kap. Mind a magán, mind az állami oktatási rendszerekben már a 18. század második felétől a történelem, mint tantárgy, az alaptárgyak egyike. A kialakuló nemzeti középosztályok — nagyrészben az állami és a helyi közigazgatási és szakigazgatási (technika, egészségügy) adminisztráció alkalmazottai — egyleteinek, társaságainak, de olvasmányainak is szerves tartozéka a történelem. A polgári állam nyilvánossági fórumai igénylik a történelemmel professzionálisan foglalkozók tevékenységét. Az iskolák számára tanárokat kell képezni, a tömeges tanárképzés az egyetemeken a történelem tanszékek differenciálódásával, tör-ténelemtanári, professzori stáb kialakulásával jár. A nemzeti történelmi emlékek gyűjtése kialakítja a levéltárak és a múzeumok modem rendszerét, azaz a forrásőrző helyek szakszerű intézményeit. A történelem műveléséből meg lehet élni. Ezekben a gyűjteményekben, iskolákban, főiskolákon dolgozó történészek már a múlt század 50-70-es éveiben megalkotják nemzeti történelmi társulataikat. Ezekhez az állami-nemzeti nyilvánosság igényeihez igazodva kialakul Európában szaktudományunk máig élű intézményrendszere. 1857—1880 között a kontinens minden jelentős állama megjelenteti központi történeti folyóiratát, amihez majd a forrásközlő és helytörténeti folyóiratok tömege kapcsolódik. A Monu-menta Germaniae mintájára megszületnek a nagy szakszerűséggel kiadott, a nemzetek középkori történelmét bemutató okmánytárak, sőt a családi okmánytárak is. Kialakulnak a szakszerűséget biz- tosító ún. segédtudományok, a diplomatika, a paleográfia, a szfragisztika, numizmatika, genealógia etc. Ezek adják majd kézikönyvekbe foglalva a szakszerű történettudományos alapismereteket. Tárgyuk természetesen elsősorban a középkor emlékanyaga, azon belül is az írott emlékek, az oklevél, a krónikák. A történészképzésben máiga forrástani műveltség alapismeretei. Elmondhatjuk: a történelmet kutató és bemutató tudomány, a történettudomány, gondolati eszköztárával, folyóirataival, történész-hivatalnokaival besorolódik az állami-nemzeti kulturális intézményrendszerbe. És mi történik a 20. században? A 20. században ezt az állami-nemzeti szemléletű és felépítésű történettudományt a társadalmi nyilvánosság három nagy vi-lágszemléletí kihívása érte. Először: a szocialitás eszmevilágának szembekerülése a nemzeti-állami alapelvekkel; másodszor: az érdeklődés gyors növekedése a legújabb kori történelem iránt; harmadszor: az ún. globális, glóbusz-szélességű témák előtérbe kerülése. A szocialitásróL A múlt század ipari forradalmai, a tömeges termelés és ennek üzemei a század végére megnövelték az eddig a társadalom perifériájára szorult rétegek szerepét. Nem túlzás azt állítani, hogy a 20. század történelmének egyik döntő ismertetőjegye a mind szélesebb néptömegek beáramlása a kultúrába, a társasági életbe és a politikába is. És a nyilvánosság fórumain mind hangosabban artikulálódik a szocialitás eszméje. Mind nagyobb lesz az aktuális kíváncsiság, hogy vajon a korábbi századokban mennyire voltak a tömegek meghatározóak? Vajon valóban az állami intézmények, országgyűlések, kormányzatok képezik a történelemben az emberiség megmaradásának gerincét, vagy pedig jobban a termelési tényezők, a közösségszervezödés (család, település stb.) egyéb keretei? És az új tematika, a társadalomtörténet, száza-dutik végére el is nyeri folyóiratait, tanszékeit a szaktudományon belül. De az már kérdéses, hogy vajon lépést tart-e tudományunk kritikai-filológiai műveltsége, forrástani műveltsége ezzel a tematikai érdeklődéssel? Megkérdőjeleződik szakmai műveltségünk írott forrásokra való koncentráltságának jogossága. Miért? Mert éppen az új- és legújabb kori társadalom történetére alapvető információt őrző tár^, képi és orális emlékek forráskritikai feldolgozása még nem alakította ki a maga segédtudományait a történettudományon belül — múlt arról még más vonatkozásban is szólni fogunk. Az újkor történelmérőL A második tematikai kihívás a nyilvánosság érdeklő-