Az újrakezdés receptjei [antikvár]

Részlet: Nyáry Krisztián Góstájn Néhány év után újra Székelyudvarhely felé ereszkedtem Farkaslaka felől a kacskaringós úton, amikor eszembe jutott a rég hallott, különös szó: Góstájn. Ma már csak öreg udvarhelyiek használják, ha útba akarják igazítani egymást. Akik a Góstájnnál találkoznak, azok a Kőkereszt téren található élelmiszerboltnál futnak össze. Pesti fülemnek első hallomásra fura volt a szó, utánanéztem hát az eredetének: a Goldstein família nevéből ered, akiknek e helyen volt a vaskereskedésük. Ez az utolsó élő emlék róluk. A szorgalmas székely-zsidó család tagjait innen hurcolták el 74 évvel ezelőtt a marosvásárhelyi gettóba, majd tovább Auschwitzba. Hamarosan meghal az utolsó udvarhelyi, aki legalább a nevüket emlegeti. A háború előtt, békés körülmények között meghalt Goldsteinek sírkövei egy darabig még láthatóak lesznek a régi temetőben, aztán lassan azokról is lekopik a felirat. Persze ha most leírom ezt a szót, Góstájn, néhány évtizedre valahogy kicselezem a teljes felejtést. Jó helyre kerül Király Kinga Júlia könyvében, amely éppen az emlékezet efféle darabjainak leletmentésére szolgál. Bár a szerzőtől távol áll, hogy nagyszabású, átfogó vállalkozásnak nevezze munkáját, mégiscsak valami ilyesmiről van szó. Hiszen a kötet interjúiból, látszólag mellékes adatközlésekből végül egyeden kérdés áll össze: Mi az, ami megmarad az erdélyi magyar zsidóságból? Az 1940-ben még kétszázezres zsidó közösség tagjainak elsöprő többsége nyelvében és identitásában egyaránt magyar volt - ezért a királyi Romániában a magyar kisebbség mostoha sorsa jutott nekik osztályrészül. A hetven évvel későbbi román népszámlálási adatok szerint mindössze 1103 ember vallotta magát zsidónak Erdély területén. A marosvásárhelyi zsinagógában ma még összejön a péntek esti imához szükséges tíz férfi - magyarok és románok vegyesen. Ök is tudják, hogy öt év múlva csoda lenne, ha sikerülne: átlagéletkoruk bőven 70 év felett van. Goldsteinék városában. Székelyudvarhelyen a legutóbbi népszámláláskor egyetlen személy közölte magáról, hogy izraelita vallású, de nemzetiségét illetően magyar. A ma is kettős kisebbségben élő, hagyományokat még ismerő utolsó tanúk megszólaltatása ezért is rendkívül fontos misszió. De ez a könyv jóval több ennél: egyszerre szociológiai, antropológiai, néprajzi, kultúrtörténeti és - bármilyen furcsán hangzik is - gasztronómiai vállalkozás. S magyarokról lévén szó, a kötet a magyarságkutatás példás dolgozata is. A gasztronómia, az ízlelés kultúrája egyben az érzékek emlékezete is. A nagymama főztjének íze, a nagyapa fáján termett alma zamata sokszor az utolsó kapaszkodónk az előző generációk világához. Nemcsak a családok esetében van így. Egy kisebbség eltűnése soha nem egy csapásra történik. Először többnyire a nyelv veszik el, aztán a vallás, és amikor már a régi ételeket sem főzi senki, akkor beszélhetünk véglegesen múlt időben egy etnikumról. Az erdélyi örmények nyelvét már nemzedékek óta nem beszéli senki, önálló vallásuk is a múlté, de amíg van, aki zöld színű angadzsabur levest tesz az asztalra vasárnap, addig léteznek élő erdélyi örmény hagyományok is. S amíg a stuttgarti polgár elhomályosult szemmel gondol a nagyszebeni nagymama káposztás húslevesére, addig 5