Békéscsabai népi szőttesminták [antikvár]

A KIADVÁNY MEGSZÜLETÉSE Az 1958-ban összeállított album kiadását szerzője korábbi sikertelen kísérletei után a Budapesten működő Békéscsabaiak Baráti Köre Egyesület 2008-ban, fél századdal a mű elkészülte után vette kézbe. A publikálás előkészítése sajnálatos módon időben egybeesett szerzője halálával. Tibori János sokoldalú pályáját és szőttesminta-gyűjteményét a fegyelem, rendszeretet jellemzi. Nagy munkabírás és kutatói termékenység alapozta meg eredményeit. Erdélyből, az egykori Alsó-Fehér vármegyei Vajasdról (Oiejdea, Románia) illetve Tibor faluból (Tibru, Románia) származtak földműves ősei. Ő maga Alkenyér községben (§ibot, Románia) 1919. október 26-án született. Családja 1920-ban elhagyni kényszerült Erdélyt. így Tibori János a középiskoláit Gyulán, Szarvason és Békéscsabán végezte. Majd követte az erdélyi hagyományt, amely szerint, ha valaki kilép abból a közösségből, amelyben ősei is éltek, először teológiát kell végeznie. Tehát a Debreceni Református Hittudományi és Bölcsészettudományi Karon folytatta tanulmányait. Hat félévet hallgatott a Jog és Közigazgatási Karon is és diplomát nyert a Református Tanárképző Intézetben. 1941-től 1944-ig a Debreceni Kollégium tanára volt, 1944. szeptember l-jétől Békéscsabán állami iskolákban tanárkodott. Előbb a Mezőgazdasági Középiskolában, aztán a Leánygimnáziumban, ahol 1946-tól 1950-ig igazgatóhelyettes volt. Békés megye szerte köztiszteletben álló pedagógus, amellett helytörténész is vált belőle. Mint történelem szakost különösen érdekelte a parasztság sorsa, kultúrája és „Az Áchim L. András-féle békéscsabai parasztmozgalom." Az utóbbi témáról írt kandidátusi értekezését 1978-ban védte meg. Sokat publikált, de számos kézirata máig kiadatlan. Értekezésének kiadása is most került napirendre. 1961-ben Debrecenbe települt, de ott is „viharsarkiénak vallotta magát. Debrecenben református egyháztörténeti munkákat írt és adott ki. Ott hunyt el 2008. szeptember 29-én Tibori János, a történelemtudományok kandidátusa, a teológiai tudományok doktora, címzetes egyetemi tanár. Történészi működése mellett a második fő tevékenységi területe a népi kultúra tanulmányozása volt. Békéscsabai tanár korában számos helytörténeti és néprajzi TTIT előadást tartott és jónevű diákszakkört vezetett ezekben a témakörökben. Maga is járta kerékpárján a pusztulásra ítélt tanyákat. Módszeresebb néprajzi gyűjtést 1953-tól kezdve végzett. Mint önkéntes néprajzi gyűjtő, vagyis nem hivatásos néprajzkutató, dolgozatokat is állított össze. 1958-ban kettőt is. Ezek egyike „A békéscsabai szlovákok néprajza" című kézirat, a másik a jelen hatalmas mű, amelyet egyszerűen „Csabai szőttesek" (vagy „Békéscsabai szőttesek") néven tartanak számon. Két dolgozatáért az „Országos Nyelvjárásgyűjtő és Néprajzi