Kastélyépítészet és kastélykultúra Magyarországon [antikvár]

Hátsó szennylapján enyhe folttal.
„A ​castle-life-nak kimondhatatlanul sok a varázsa és sehol nem mulatnak olyan jól, oly finomult formák közt, oly kifogástalanul korrekt módon” – jellemezte egy kortárs a 19. század végi kastélyéletet. Valóban, a 19. század második fele a magyar kastélyépítészet és kastélykultúra utolsó nagy virágkora. Fő letéteményese továbbra is a főnemesség, ám megjelennek mellettük a pénzarisztokrácia tagjai, sőt gazdag polgárok is. A legkülönfélébb építészeti stílusirányzatok váltják egymást, legyen az angol gótikus, francia reneszánsz vagy éppen osztrák barokk. A díszes homlokzatok mögött logikus, jól szervezett csoportosításban sorakoznak a termek, a közösségi tevékenység és a családi élet jól elkülöníthető szférái. A kastélyok lakóinak mindennapi életét a komfort keresése határozza meg: ezt szolgálják a kényelmes bútorok és az egyre tökéletesebb műszaki felszerelés. Ugyanakkor a kastély gyűjteményei révén a művészetek és a tudomány színtere, ahol néha az épület ura maga is gyakorló – leginkább műkedvelő – művész. Az épület elképzelhetetlen nagyszámú kiszolgáló helyiség és népes személyzet nélkül. A kastélyt kisebb-nagyobb kert vagy park fogja körbe, melyek esetenként valóságos botanikus kert gazdagságát öltik, és magas színvonalon működő uradalmi kertészetet rejtenek magukban. A szerző több évtizede foglakozik a témával; munkájában egykorú iratokra és tervrajzokra, régi és új fényképekre, korabeli leírásokra támaszkodik, de a történelmi Magyarország számos pontját érintő helyszíni bejárásokra is. Így rajzolódik ki hitelesen és érzékletesen egy mára már eltűnt világ. És nem pusztán az épületek, az enteriőrök, a műgyűjtemények és a parkok, hanem az egykor ott élt emberek, urak és szolgák élete is.