A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum elmenekített anyagának pusztulása 1945-ben [antikvár]

Előszó „Jelentem, hogy a Székely Nemzeti Múzeum Keszthelyre beosztott személyzete együtt van és várja a felsőbb rendelkezéseket, a múzeum anyaga azonban - ma érkezett értesülésünk szerint - a zalaegerszegi állomáson menthetetlenül elégett. E sorsban osztozott a Balatoni Múzeum gyűjteménye is."' így kezdődött Herepei János múzeumigazgató jelentése, amely először tudósította a megtörtént tragédiáról felettes hatóságát, a budapesti székhelyű Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőségét. Az 1945. március 29-én bekövetkezett múzeumi anyag pusztulását, megsemmisülését több híradás, újságcikk, tanulmány érintette, érthető keserűséggel és számon kérő indulattal emlékezve meg róla. A 20. századi Erdély, ezen belül főleg a Székelyföld történetéhez kapcsolódó tragikus esemény, a székely nemzet kulti'irájának, történetének jelentős emlékei, pótolhatatlan értékű forrásanyagai és műkincsei váltak a lángok szinte mindent elemésztő martalékává. A menekített múzeumi anyag pusztulásának ügye tulajdonképpen mind a mai napig lezáratlan, utóhangja meglehetően erős indulatokat korbácsol és vitákat gerjeszt. Az egykori történések nincsenek a maguk folyamatának egészében feldolgozva és bemutatva, a leegyszerűsített, általánosan elfogadottá vált, szájhagyományként terjedő vélekedés szerint mindenért a Székely Nemzeti Múzeum akkori igazgatója, Herepei János a felelős. A mostani tanulmánynak nem lehetett célja sem az igazságtevés, sem a felelősség megállapítása, sem a felelősök megnevezése. Alapvetően annyit tűzhetett ki céljául, hogy a rendelkezésre álló korabeli okmányok, levéltári anyagok, hivatalos- és magánlevelek, visszaemlékezések - tények - közzétételével, ismertetésével a valóságot jobban megközelítő kép kialakítását segítse elő a sepsiszentgyörgyi múzeum elmenekített anyaga pusztulásának körülményeiről. A célok között szerepelt még - és ennyi szubjektivitás mégiscsak engedtessék meg -, hogy remélhetőleg az egészet kiadó részletek bemutatása után az eddiginél mindenesetre árnyaltabb kép fog kirajzolódni az előzményekről, a görög tragédiákhoz hasonlatosan feltartóztathatatlanul beteljesedett eseményekről, valamint az egyszemélyes bűnbakként meghurcolt igazgatóról, Herepei Jánosról. Ha kicsit megkésetten, legalább most, a múzeumi anyag pusztulása után egy jó félszázaddal, pontosan 60 esztendővel. Eleget téve - többek között - László Gyula életében meg nem valósulhatott óhajának: „Hogy haladsz munkáddal? - kérdezte érdeklődve - Nagyon várjuk! Erdély művelődéstörténetének egy szomorú fejezete kerül majd elénk a tények felmentő tükrében."" Egyszerűnek, lezárónak, feloldónak tűnő mondatában a korabeli események egyik mindent tudó, jól ismerő, legfontosabb tanúja - és a történet utóhatásának cselekvő részese - foglalta össze az ügy lényegét, előlegezve a megbocsátó, felmentő - nem ítéletet, hiszen per sem volt - csupán véleményalkotást. A most közreadandó, tárgyilagos bemutatásra törekvő kísérlet azért jelenhet meg, mert már senki sem él az egykori résztvevők közül, így nincs abban a helyzetben (pozícióban) ' MOL Jelenkori Gyűjtemény, 78/1945. Herepei János jelentése. (Keszthely, 1945. április 22.) " László Gyula levele Sas Péternek. (Bp. 1995. április 14.) Közreadó tulajdonában.