Alámerült Atlantiszom I. [antikvár]

bevezető sorok Az egyik irodalmi lap egy erdélyi számot készített, s arra kértek, hogy a tematikus szám első oldalára egy jelképes fotót küldjek nekik. A székelykapu volt az első gondolatom, amelyet azért nem választottam, mert túl direkt lett volna, meg azután mások nyilván ezzel kezdenének, mint arra számos példát látni. Hogy mást választottam, azt Méliusz József egyik írásának köszönhetem, mert rövid gondolkodás után Déva várának romja mellett döntöttem. A volt Hunyad vármegyéhez tartozó s a Maros bal partján, egy széles völgyben fekvő városban 1968-ban jártam először, és azért töltöttem itt két napot, hogy a dévai csángókkal megismerkedhessek, és felsétáljak a város közepén látható, egy 371 méter magas hegyen álló várromhoz. Déva neve oklevélben 1269-ben fordul elő először. 1307-től három évszázadon át az alvajda székhelye. A hozzátartozó 56 faluval együtt ezen a címen nyerte el Hunyadi János, kinek családja az eredetileg királyi várat mint örökös magántulajdont örökölte. De 1504-ben ismét a korona birtokába került. „Az Erdélyt ért megszámlálhatatlan zavarokban e várnak is volt része - mint a kis ország minden talpalatnyi földének de fontos szerepet nem játszott. Erőd volt erősség nélkül - vár volt hosszú ellenállhatás, dacolhatás nélkül. Zavargós időkben ágyúkkal szemben, jelentőséggel nem bírt. Nem csoda, ha a Habsburgok alatt olyannak tekinték, mint melyre stratégiai szempontból kár a felépítési vagy kiigazítási költségeket vesztegetni - hagyták romolni és romokba dőlni." Mikor azonban 1817-ben I. Ferenc király bejárta Erdélyt, Déva vára annyira megtetszett neki, hogy rendeletet adott ki helyreállítására, amely azután 12 évig tartott. „Legutóbbi szabadságharcunk idején 200 császári katona volt benne egész 1849. máj. 27-ig amikor parancsnoka, Kudlich főhadnagy Forró ezredesnek feladta a várat, oly feltétellel, hogy a helyőrség katonai tisztességgel vonulhasson ki, a betegek ápolás alá vétessenek, a legénység egy havi zsoldot kapjon s háborítatlanul távozhassék Temesvárra. A magyar sereg kezén volt ezentúl Déva 1849. aug. 19-ig, midőn egy régi tűzakna gondatlanság vagy tán árulás következtében felrobbanván, levegőbe repült a vár, több mint száz honvédet temetve romjai alá." „Sokakra nézve végzetes volt e hely a múltban is - írja ismertetése végén Lukács Béla. - Basta itt Írta meg Erdély történetének egyik leggyászosabb, legszomorúbb lapjait. Bethlen Miklós itt volt kénytelen végig nézni - képzelhetni szíve mily nagy fájdalmára - miként éli Barcsai Ákos fejedelem mézes heteit azzal, kit ő szíve párjának választott, de a fejedelem elütötte kezéről."