Amikor beáll a csend [antikvár]

Különös kegyelme a sorsnak, hogy az Úr 2000. esztendejében a múltunkból fakadó reményeinket megfogalmazhatjuk. Isteni mértékkel ezeresztendős keresztény államiságunk pillanatoknak tűnik, pedig több emberöltőt átível. Bizonyos vagyok benne, hogy a művéesztek éppen azért örökérvényűek, mert az ember minden korban újabb és újabb látással lép előre az időben. A művész az egészet formálja. A nagy életet megélt László Gyula barátom és pályatársam azok közé a ritka emberek közé tartozott, aki génjeinek isteni ajándékával magába tudta egyesíteni a tudományt és a művészetet. Hasonlatos volt a reneszánsz emberhez. Miként a reneszánsz ideálja a teljes emberi eszménykép kobntakozása, úgy László Gyula is ezt valósította meg régészeti kutatásainak erodíciójában, a kettős honfoglalás elméletével. Bizonyos vagyok benne, hogy tudományos eredényeinek elérést a művészi érzékenysége, művészetének titkai segítették. "Mondják-s érzésünk szerint helyesen-, hogy a tudománnyal szemben a művész mindig az egészet formálja." László Gyula szavait idézem idestova két évtizet távlatából, amikor a kiállításomat megnyitotta. Igen. A tudomány tulajdonképpen enciklopédikus. A kutatások eredményei igazolódnak vagy kétségbe vonja a jövő. Mindig csak azt tudja formálni, ami már létezik. Ignoramus et ignorabimus. És nem misztika az, hogy nem ismerjük és nem is fogjuk ismerni a dolgokat, hiszen a tudás végtelen, mint a kozmosz. A művészet viszont a maga ösztönsségével azt ragadja meg, amit a titkokban egérez. Ezzel a sajátosságával járul hozzá az ember tudatos totalitásához. Ezek a titkok határtalanok, nem tudjuk, honnan indulnak és hová tartanak.