Olvasókönyv [antikvár]

A rendszerváltozás óta már Magyarországon sem vonják kétségbe az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentőségét, résztvevői történelmi érdemeit. Erről különböző műfajú feldolgozások sora tanúskodik. Mégis számtalan esetben tanúi lehetünk-lehettünk annak, hogy ezeket a műveket a hajdani résztvevők, legalábbis a résztvevők sokasága egyáltalán nem fogadja-fogadta egyöntetű elismeréssel. A gyakran elhangzó kifogás leginkább az, hogy ezek a munkák nem róluk, nem az ő harcaikról szólnak, nem adják vissza az 1956-os forradalom és szabadságharc máig is emlegetett és őrzött szellemét. Ennek a kétségkívül meglévő feszültségnek - legalábbis úgy véljük - az okát a történész viszonylag pontosan meghatározhatja. A hajdani résztvevő a történésnek, a folyamatnak egy-egy olyan felemelő pillanatát őrzi meg saját maga számára, amelynek ő maga is alkotó-cselekvő részese volt, vagy azt a közös élményt, amely szerint leginkább jellemezte az egész folyamatot. A forradalomnak és szabadságharcnak számtalan ilyen pillanata volt, mind a fővárosban, mind vidéken. Ilyen vezérlő motívum volt - s az emlékezetben együtt jelentkezik a felszabadult öröm illetve a rettenet - a fővárosi október 23-i kart-karbaöltve mámoros hangulatú felvonulás illetve a Parlament előtti sortűz. Vagy Somogyország fővárosában Kaposvárott a jelenlévők összessége számára felejthetetlen aprópénz dobálás, az október 26-i tömegtüntetés, illetve Tóth István megyei titkár ijedtségből fakadó rosszulléte, továbbá a november 4-én hajnalban lelőtt nemzetőrök látványa. S az egész nemzet számára közös elrettentő élmény volt a második szovjet intervenció s az azt követő kegyetlen pufajkás terror, amely Kaposvárott ráadásul egy autóbalesettel párosulva lett a vérben és mocsokban" született Kádár-korszak jelképe. Ezek a hajdani történések a város közös tudomásának részévé lettek. E néhány példa alapján sem nehéz rájönni arra az alapigazságra, hogy a forradalom és szabadságharc résztvevői közül sokak számára a forradalom és szabadságharc a fontos jelképpé vált emlékek összessége. A történész számára - mert a dokumentumok foglya" -, a kollektív emlékezet" természetesen a forrásoknak egy csoportját jelentheti. Az objektív tényfeltárás alapja az irattermelő helyek produktumainak számbavétele, rendezése, kritikája s ha a forráskritikai tevékenység úgy kívánja, amely viszont - részben a történészben is megbújó szubjektív felfogásának függvénye, - akkor a visszaemlékezés az összegyűjtött dokumentáció kiegészítője vagy éppen ellenpróbája lehet. Egy dokumentum kötet összeállítása, vagy az irattermelő helyek produktumaira épülő monográfia vagy éppen biográfia tehát csak részben adja, s természetesen csak részben adhatja vissza az egyén megélt s az idők folyamán át is alakult élményeit. S ezen a ponton érkeztünk el az iratokat közlő és értelmező történész illetve az eseményeket átélő, esetleg formáló olvasó között megszülethető feszültségek forrásvidékéhez. A dokumentumokra támaszkodó történész azt a folyamatot tárhatja fel, s annak kritikáját adhatja, amit az irattermelő helyek produktumaik által ráhagyományoztak. A kutatónak végül is ez a tevékenység az alapvető feladata. Az így kialakult kép azonban mégha objektív is - s ezt a történésznek is el kell ismerni nem feltétlenül találkozik a hajdani cselekvő, saját maga számára megőrzött történéssel. Egyértelmű az, hogy az alapvető folyamatokat, a történést meghatározó tényeket a dokumentumokra épülő feldolgozások mutatják fel.