Palimpszesztus [antikvár]

Mesés Péter Nándit ismered? Ha jól emlékszem, ezt a kérdést Kolozsváron hallottam először, 1981-ben vagy 1982-ben. És Nándit ismered? Hallottam később itt-ott, szerte a Kárpát-medencében. Nem, Nándit nagyon sokáig nem ismertem, de egyre gyakrabban kérdezték meg tőlem, ismerem-e. Persze mit jelent a nagyon sokáig? Néhány utazást, néhány várost, és persze néhány évet. És egyre több kérdést. Pontosabban mindig ugyanazt a kérdést, csak egyre gyakrabban. Ismered Nándit? Nem állítom, hogy mindeközben nem váltam kíváncsivá, sőt, bevallom, néha akár idegessé. Ki az a Nándi? De tényleg. Persze ez most itt kissé sűrítve van. Nem azzal teltek tinédzserkorom utolsó évei, hogy üldöztetve éreztem volna magam egy bizonyos Nándi által, de vélhetően valóban soha nem kérdezték tőlem oly gyakran senkiről, hogy ismerem-e, mint róla. Aztán persze annak is eljött az ideje, hogy valóban megismerjem. Szegedre kerültem az egyetemre, 1985-öt írtunk, egyetlen ismerősöm volt a városban, Nándort természetesen ismerte. Hogy történt pontosan, arra már nem emlékszem, de nem telt el több egy-két hétnél, és az oly sokszor feltett kérdésre immár igennel felelhettem. Persze, ismerem Nándit. Megérkeztem Szegedre. Illetve nem is Szegedre, hanem az egyetemre. Mert milyen is volt az a Szeged 1985-ben? Valószínűleg ugyanolyan sivár, mint a kései Kádár-kor összes magyar városa, súlyosbítva azzal, hogy az akkoriban - talán nem véletlenül - Pol Pot megyének becézett Csongrád megye székhelye. De erre tulajdonképpen pontosan már nem is emlékszem, amire pedig mégis, azt megszépíti az idő amúgy csúnya vasfoga. De ma már annyira nem is számít, mert tényleg nem a városba, hanem az egyetemre érkeztem meg. Budapestről jőve amennyire szűknek tűntek a Szeged nyújtotta keretek, annyira más világnak bizonyult az egyetem. Pontosabban az a közeg, amibe Nándi vezetett be, mert maga az intézmény azért - nem kevés túlzással - inkább tűnt a középiskola egyenesági folytatásának. Nem tudom, létezik-e egyáltalán olyasmi, hogy diákvezér, és ha létezik, akkor Nándi az volt-e, mindenesetre az biztos, hogy minden történésnek, lett légyen az akár szellemi, akár valódi történés, a középpontjában ő állt. Nándit nem lehetett megkerülni, de ha jól emlékszem, ilyesmi egyébként se jutott senkinek az eszébe. (Persze irigyei nyilván voltak, csak jól elrejtőztek.) így azáltal, hogy megismerkedésünk után hamar barátokká is váltunk, Nándi révén bekerültem egy nagyon is izgalmas közegbe, olyan diákok közé, akiknek a tanárok nagy többségénél jóval nagyobb volt a tekintélye. (Nem azt mondom, hogy nem voltak kiváló, nagy tudású tanárok, tanáraink. Voltak, akik nem a marxista-leninista történelemszemlélet és -oktatás rögös útvesztőiben próbáltak minket elveszejteni, voltak, akik kiléptek az állam- és hadtörténet bűvköréből, és akiktől valóban tanulni is lehetett.