Regélő Torockó [antikvár]

T O R O C K Ó É R T É K E I „Alig van bérces kis honunkban helység, mely természetrajzi, történelmi, de főleg népéleti tekintetben annyi érdekeltséget tudna költeni, mint Torockó; alig van hely, mely az észlelésre hálásabb tért nyújtana, mint a havasoknak ezen rejtett városkája." 19. század második felében, amikor Orbán Balázs a máig érvényben levő sorokat írta, a polgárosodó Torockó a sikeres vasbányászat gazdasági erejétől táplálva, virágkorát élte. Az 1870-es tűzvész pusztítása után a faluközösség újjáépítette a települést, létrehozva Közép-Kelet-Európa egyik különösen értékes és napjainkig szinte teljes szépségében fennmaradt építészeti együttesét. Ezek a házak, porták önmagukban is tükrözik a település korabeli életének kettősségét: a városi követelményekhez való gyors illeszkedés, felzárkózás igényét, valamint az erős helyi hagyományokból táplálkozó és tovább élő népi kultúra jelenlétét. A Felső Piacsor szigorú rendben sorakozó méltóságteljes, fehér házai ott lehetnének Erdély vagy a Kárpát-medence bármelyik kisvárosában. Ha a vasbányászat alkonya nem kényszeríttette volna e máig tartó téli álomba a völgy gazdasági életét, akkor Torockó örökségét ma a városok polgári kultúrájához kapcsolhatnánk. Nem kevésbé igaz azonban az is, hogy amennyiben a bányászat a 19. század második felében is tovább él, ma gyárkémények és lélektelen, szürke tömbházak árnyékában nagyon nehezen lehetne az egykori népi hagyományok szellemi és anyagi emlékeit megtalálni.