Závodtól a halhatatlanságig [antikvár]

Valakiről írni, és nem írni egyaránt sokféleképpen lehet. A magyar irodalomtörténetben bevált szokás, hogy még azok sem olvasnak, akiknek ez hivatásszerű (régebbi formában mondva: szent) kötelességük lenne. így nem írni, kockázatmentesen átvenni elnagyolt előítéleteket egyszerűbb, mint hamuban gyémántot keresni. Aki ennek ellenkezőjét teszi, méltán veszi magára a hivatalos irodalomtörténet haragját, kényelmes mesterek vásott tanítványainak neheztelését. Valljuk be azonban töredelmesen, hogy Váradi Antaltól és a róla szóló irodalomból egy szerény kötetnyit egybegyűjteni nem a tudós szakmai közönség kedvéért illik, hanem az emlékét övező szeretet miatt kell. Megható az, ahogyan a néhány száz lelkes Závod község óvja és félti, őrzi és építi egyetlen hírneves szülötte emlékét. Számon tartják és rendbe hozzák a kőkeresztet, a házat és az emléktáblát, műsort állítanak össze, és kiállítást meg falunapot rendeznek, fölkutatják a rokonokat, akiktől képeket és emberi szavakat kapnak, összegyűjtik, és hozzáférhetővé teszik számítógépes formában az életmű legfontosabb darabjait. Érzik, hogy ezáltal valami nagyszerűt tesznek, szülőföldjükhöz és lakóhelyükhöz egyszerre izmosabb és gyengédebb szálak kötik őket: lehetetlen nem csatlakozni hozzájuk.