Zenei tükör Szombathelyről [antikvár]

EGY IGAZÁN JÓ KÖNYV ELÉ Horváth Rezső könyvének olvasása közben egyszer csak kigyulladnak a rivalda fényei, bevonulnak a kórusok, a zenekar befejezi a hangolást, elsötétül a nézőtér. Aztán megjelennek a szólisták és legvégül a karmester. Feszült és ünnepi a hangulat. Ilyenkor szokott kitörni az első taps. Mert a közönség is le akarja vezetni a feszültségét. Aztán felcsendül a zene. Valóságosan és szimbolikusan is. Az első dátum 1955. Az utolsó 1996. Még leírni is sok. Két történettel folytatom, tulajdonképpen a magam mentségére. Egyszer Leonard Bernstein kétzongorás darabot játszott egyik barátjával. Meg fognak lepődni: Beatles-t játszottak. A „Michelle"-t. Órákig. S alig tudtak kifogyni a dal kínálta variációkból. ,?4 jó zene egyetemleges" — mondta a mester. A másik Mozarttal esett meg, aki reggel úgy ébredt, hogy a fejében megvolt a zenedarab. Ilyenkor a zongorával előbb találkozott, mint a szappannal. Történt, hogy vonósnégyesre adta a fejét, és ami vele eddig ritkán fordult elő, javítania kellett. Nem is egyszer. Aztán vagy kidobta az ablakon, ha nem tetszett, vagy javításokkal maradtak fenn a vonósnégyes kottái. Aztán elkészült vele, és a műfaj zseniális megteremtőjének Joseph Haydnnak ajánlotta. Ahogy Mikszáth egy egész könyvet írt Jókai tiszteletére. Bizony, így van. Az igazán nagyok egyetemlegesek. Nem vagyok zeneértő. De ez a két történet állandóan eszembe jut. Két okból Is. Mert szeretem a zenét, és mert tudom, hogy nemcsak hallgatni, beszélni is kell róla. Ez az én mentségem arra, hogy én írom az előszót és nem egy zenésztárs. Hiszen miközben a részleteket hallom, az egész is eszembe jut. Miközben a részleteket olvasom, ő az egész élményével ajándékoz meg. Horváth Rezső „könyve" ilyen könyv. Benne minden mindennel összefügg. Az életrajzi adatok a művésszel, a hegedűművész a tanárral, a tanár a karvezetővel, a karvezető a zenekritikussal, a zenekritikus a zenetudóssal. És ő mindenben ugyanaz. Ez a titka. Van szemlélete. Emberi, művészi, tanári. Olyan, amely abroncsként fogja össze a különböző szerepeket. Zenei értékrendje nem változik, egyetemleges és szerves. A sajátja. A „könyvet' pedig, amely több mint negyven év termését gyűjti össze, nem a műfaja, hanem a szemlélete avatja könyvvé, amelyben a szerves, nem változó értékítélet minden írásban tetten érhető. Ne higgyük, hogy könnyű műfaj a zenekritika. Válogatok a sok meghökkentően szép rész között. Az egyik idézet nagyon ideiilik. 1971. május 31-én történt. A fiatal, huszonhárom éves Perényi Miklós Haydn C-dúr gordonkaversenyét játszotta a filharmonikusok szombathelyi évadzáró hangversenyén. ,?4 mű hallgatása közben elfeledkeztem arról - és ezért elnézést kérek — hogy az előadásról majd kritikát kell írnom" - írja a szerző. Mit mondjak? Ez lett Horváth Rezső egyik legszebb kritikája. Nem bosszantották sem stiláris, sem formai vagy technikai problémák. Amit hallott, úgy ahogy volt, maga volt a zene. Ezért egy pillanatra elhallgatott benne a kritikus. Ez a kis megjegyzés elárulja, hogy milyen