Bővebb ismertető
Magyarországon majdnem 15 éven át nem volt bridzsirodalom, nem volt bridzsverseny. Amikor a MÉMOSZ termeiben megkezdődött az első bridzsverseny, a már őszhajú vagy kopasz régi versenyzőgárda mellett megjelent majdnem félezer új versenyjátékos. Csupa ismeretlen nevű játékos... Nem ismertük a neveiket, de hamar kiderült, hogy a hó alatt is nyílnak virágok, magánlakásokban is fejlődtek új magyar versenyjátékosok. Sajnos, vadon: nélkülöztük a bridzsirodalmat, a nevesebb versenyzőkkel való összecsapás lehetőségeit és egyik-másik csapatban felburjánzottak teljesen hibás licitrendszerek, amelyek magukalkotta, eredménytelenségre kárhoztatott újító próbálkozásoknak bizonyultak.
Figyelmünket azonban hamar magára vonta egy nyúlánk, fiatal férfi. Észrevettük, hogy szerénységénél és kedves modoránál csak a bridzskultúrája nagyobb. A versenyek rendezésének kérdéseiben szakszerű hozzászólásaival vonta magára a figyelmet és hamar egyik legjobb segítőtársa lett Tóra Oszkár főrendezőnek, a versenyasztalok mellett pedig kitűnt licitkultúrájával, kitűnő technikájával és azzal, hogy majdnem egyedül ő ismerte a legújabb külföldi licit-rendszereket. Csapata 1954 tavaszán indult először a Leonardo da Vinci Kupa küzdelmeiben és azonnal bekerült az I. osztályba. 1957 tavaszán belépett a veretlenül bajnokságot nyerő Szeleczky csapatba. Bridzskörökben már hosszabb ideje híre járt annak, hogy könyvet fog írni a licitálás külföldi fejlődéséről. Ez a fiatal, rendkívül tehetséges versenyző dr. Zánkay Péter. Amikor megtisztel azzal a felhívással, hogy könyvéhez én írjam az előszót, egy pillanatra megtorpanok: én írjak előszót egy olyan bridzskönyvhöz, amelynek vezető gondolatai ellen elszánt küzdelmet folytatok? A lassú megközelítő licitben kétsávos az indítás, indítanak négyes színekkel is és a végső célt elsősorban a matematikai erő alapján döntik el. Jómagam pedig a Verseny-bridzsben a három sávos indítás mellett, a négyes nemes színekkel váló indítás ellen és a matematikai alap háttérbe szorítása mellett foglaltam állást...