Szájról szájra, kézről kézre I. [antikvár]

ELOSZO „Szájról szájra, kézről kézre" címmel, nagy gyermekjáték-gyűjteményt vesz most kézbe az olvasó, a játékokat továbbadó, mindennapi munkájában felhasználó óvónő. Igaz, ma már a régi, idegen szellemű, értéktelen, s a gyermek világától távoleső, kiagyalt „játékok" helyett végre magyar népi játékokat játszanak óvodás gyermekeink. Ám valami mégis hiányzik. Az a természetes közeg, melyben ezek a játékok születtek és évszázadokon át éltek. Bartók és Kodály már az első, 1906-ban közreadott, „Magyar népdalok" című gyűjtemény előszavában megjegyzi, hogy a nyomtatásban megjelenő, főként pódiumon történő előadásra szánt dalok mögötti „elveszett mezőt és falut" valamilyen módon pótolni kellene. Pedig akkor még ezt a „mezőt és falut" megtalálhatta, aki akarta. Ma már hiába keresné. Kodály Zoltán 1932-ben mondotta a Nyugat Barátok Körében tartott előadásán: „Mi a faluban nemcsak egy csomó dalt - mindegy, hogy százat vagy ezret: szóval onnan kimarkolható anyagot találtunk, hanem másvalamit is, ami nélkül ezek a dalok nem jöhettek volna létre: kultúrát, bármilyen furcsán hangozzék is egységes, homogén kultúrát, amelynek az a dal elválaszthatatlan része, mintegy tetőpontja, de mindenesetre szerves kivirágzása. Olyan kultúrára kell gondolnunk, melyet írás és olvasás nélkül is meg lehet érteni, de amelyben megvan a kultúra főtulajdonsága: az, hogy részesét felvértezi minden lehetőségre és boldog emberré teszi mindaddig, míg a neki megfelelő életkörből ki nem lép". Ma ilyen „kimarkolható, elvihető és felhasználható" anyagként vannak jelen óvodáinkban, méginkább iskoláinkban a népdalok, népi játékok, s abból a kultúrából, „amelynek az a dal elválaszthatatlan része", jóformán semmi sem jut el gyermekeinkhez. Ezért nem fejthetik ki igazán emberré és magyarrá nevelő hatásukat, nem jelen- ^^ tenek összekötő kapcsot gyermekeinknek szülőföldjükkel, népükkel, amelyhez tartoznak. E kultúra ismerete, elsajátítása nélkül érthetetlen, idegen lesz számukra a magyar kultúra sok-sok alkotása, iro- (