Árnyékváros [antikvár]

VÁROSRÖNTGEN A városi lét fotózása, a Street photography, „utcai fotó" a dokumentarista fotográfia egyik kedvelt, de nem könnyen űzhető ága. Emberek, gépek, épületek, terek kölcsönhatása, efemer szituációk, jelenetek végtelen folyama. Nehéz műfaj, mert meg kell találni a magánvalóságunkat, a szemünk előtt folydogáló városi történésekbőltörténetekből kihasítani saját teremtett valóságunkat. Dacára a hétköznapi elektronika térhódításának és hozzáférhetőségének (azaz mindenkinek van kamerás mobiltelefonja, digitális fényképezőgépe, s nem habozik használni), az emberekben kialakult egy sprőd reflex: félni a kamerától. A gyanakvó, kérdőre vonó „kamerafrász", a nyers bizalmatlanság és értetlenség kitartást, türelmet és tűrőképességet kíván. H^H A dokumentarizmusban utazók egyfajta ösztönös kényszerrel kötelességüknek érzik, hogy saját életük terepéről, életteréről naplót rögzítsenek, leltárt készítsenek. Városlakó fotósnak lenni áldás és átok. Tartozunk a hely szellemének, hamar témarögeszmévé válik saját utcánk, terünk, kerületünk, nagyvárosunk. Kevés olyan fotóst találunk, aki ne készítené el saját városképét, képsorozatát. Olyat már annál inkább, aki soha nem készül el, mert mindig van még, van hova és tovább. Mikor mondhatjuk a folyamatos változásban, hogy vége? Mondhatjuk-e? És ha egyszer húzunk egy vonalat, hogy ennyi volt, akkor a bemutató kiállításon falra kerülő sorozat, vagy a könyvbe rendezett képhalmaz alkalmasint nyitott zárójelbe tevődik, mindig hozzá lehet tenni még. Folyamatos kezdet és végtelen vég. Pár oldal múlva több mint félszáz kép bukkan fel a könyvlapokon, melyek 2001 és 2008 között készültek. Teljes képkockák, nincsenek megvágva, manipulálva. A 2000-es évek Budapestjének kvázi évtizedes lenyomata „Sió" szemével, stílusával: nem keresetlen önkéntelenségből „futott ki" kezéből az anyag, hanem egyfajta tervezett szubjektivitással pontosan tudta, mit akar rögzíteni. Erősen digitalizálódó vizuális világunkban Sióréti Gábor „klasszikus" fotográfiai eszközökkel és módszerekkel, tradicionális közelítéssel működött (bár ma már inkább renegátnak mondanánk a módszerét), ugyanakkor sok posztmodern fogás is felfedezhető a sorozatban: a leíró, egyszerűen értelmezhető, „tiszta" képek mellett számos furcsa, szándékoltan szabálytalan képstruktúra is felbukkan, a félbehagyottság, úgymaradtság, töredezettség - nézői aktivitást és kibontást igénylő - érzetével. A sorozatban tisztán látszik az ív a dokumentarista hagyományoktól, fontos előképektől egészen a kísérletező, autonóm riportfotóig - mindez saját stílben tartva. Szomorú tény, hogy a műfaj követőinek száma egyre fogyatkozik, amiben szerepet játszik a nézői érdektelenség, a hosszútávú készítés sok gyötrelme, a reflektálatlanság és a publikációs lehetőségek hiánya. Aki ebbe a műfajba fog, előtte jó lesz megismerkednie az akrázia filozófiai fogalmával. Anton Corbijn nyilatkozta egyszer, hogy a digitális gép elveszi a fotózásból a feszültséget, mert azonnal látható az exponálás eredménye. Sióréti fogta tehát a jó öreg Leicát meg a 28 mm-es optikát, filmet fűzött bele, aztán ha sütött a nap, nem strandolni ment, vagy napfürdőzni a Nagyrétre, hanem ki az utcára, le a térre. Ha már feszültség: az is stresszel jár, ha az ember kamerával belép egy szituációba, merthogy Sióréti nemcsak egy észrevétlen helyen leselkedő megfigyelő volt,