Csend [antikvár]

Ilimliiif A Pannonhalmi Főapátság 2016 óta évente egy meghatározott téma köré rendezi kulturális és spirituális tevékenységét. Ezek az éves témameghatározások a párbeszéd jelentésárnyalatait kutatják, így került sor a Közösségben vagyunk, a Közös ház és a Kibékülés évére. És így jutottunk 2019-ben a Csendhez. 2018-ban nyilvánvalónak tűnt, hogy a Kibékülés történéseire nem lesz könnyű ránézni, l-la nem akarjuk, hogy témaválasztásunk üres közhely vagy elméleti konstrukció maradjon, akkor mind egyéni, mind szerzetesközösségi szinten szembe kell majd néznünk saját kudarcos vagy lezáratlan kibéküléstörténeteinkkel is. Azért, hogy továbbléphessünk. A kurátor, a közönség és a művészek aztán egyaránt megóvtak minket a képmutatás veszélyétől. Valójában erre (is) való a művészet. Segítettek feltárni, hol találhatók igazán fájó és kibékítetlen események a szerzetesközösség önelbeszéléseiben. És arra is segítettek rátekinteni, hol történt már meg, esetleg kimondatlanul is, a kibékülés. Ám az évad végére mégis azzal szembesültünk, hogy a kibékülés évének minden próbálkozása dacára maradtak meg nem oldott vagy ki nem mondott történetei: olyan társadalmi törésvonalak mentén, amelyekre ránézni sem volt erőnk, nemhogy hidat építettünk volna felettük. Nem beszéltünk ajelen társadalmi, kulturális és politikai szakadékairól, nem említettük a teremtett világ és az emberi civilizáció közötti, végzetesnek tűnő hasadást, ahogy a Kádár-korszak és az ügynökkérdés történelmi feldolgozatlansága sem jelent meg az év során. És ha ennyi hallgatással találkoztunk, akkor világos volt, hogy legalább ezt a csendet tematizálnunk kell a következő évben. Ez volt az első lépés, találkozás a rossz csenddel. A szerzetesközösség egy másik úton a jó csendhez is eljutott. 2018 augusztusában közösségi szinten foglalkoztunk bencés spiritualitásunk gyökereivel és jelenével, és egy post-it-es ('cetlis'), csoportmunkás gyakorlat után közös felismerésünk volt, hogy az, ami a szerzetesközösség tagjait leginkább táplálja, és amire egyénileg leginkább vágynak, nem más, mint a csend. Az írás befogadásának, a meditációnak, a lelkiolvasmánynak, a természetnek, a kiüresítő jelenlétnek a csendje. E tapasztalat nyomán a szerzetesközösség konkrét elhatározásokat is hozott, amelyek némelyike azóta is megoldandó feladatként áll előttünk: este 9:30 és reggel 7:30 között a klauzürában csendnek kell lennie; megerősítjük az esti lectio divina védett idejét: beszéltünk a mobiltelefon közösségi térben történő használatának tilalmáról, és arról, hogy miként lehet növelni a szent csend és a meditáció idejét a zsolozsmában. Kerestük azt, hogy hol csökkenthető a sok üres szó az imádságban, és mit teszünk azért, hogy a monostor valóban a csend helye legyen a hozzánk érkező vendégek számára. Egy másik gyakorlat azt is megmutatta, hogy a monostor legtovább maradó vendégei, a diákok ugyancsak osztják életritmusunkat, ugyancsak küzdenek a multitasking kihívásával, és ugyancsak a csend tápláló erejére vágynak. Post-it-jeiket ugyanoda és ugyanolyan felirattal helyezték el a táplál-nem táplál, illetőleg az egyéni-közösségi forma ordinátája és abszcisszája mentén. Legfeljebb kicsit máshogy fogalmaztak: ima, csend, meditáció, futás, természet, zenehallgatás, olvasás szerepelt a bal felső sarokban, mint ami táplál és istentapasztalatot nyújt. (Gospelmise