Finn nyelv [antikvár]

BEVEZETES A finn nyelv (suomen kiéli) legközelebbi rokonai a firiaséfei (másképp balti finn vagy keleti tengeri finn) nyelvek: a karjalai, a vepsze, a vót, az észt és a liv. E hat, egymáshoz közel álló nyelv közvetlen történeti előzménye az un. közfinn {kantasuomj.) nyelv volt. A közfinn korszak a volgai finnugoroktól (cseremisz vagy mari és mordvin) való fokozatos elszakadással az i.e. utolsó évszázadokban kezdődött, s mai föltevések szerint körülbelül az i.sz. IT-V. századig tartott. A közfinnt beszélő nyelvközösség a Finn öböltől és a Ladoga tótól délre, aránylag nagy területen élt, ahol - a jövevényszók tanúsága szerint - előbb balti (kb, i.e.II-I, század), majd germán (kb. i.sz. I-III. század), végül szláv (kb. V. század) nyelvű csoportokkal érintkezett. A finn nyelv önálló élete akkor kezdődött, amikor lassú szétszivárgás nyomán végleg megszakadt az előfinn törzsek kapcsolata a többi finnségi nyelvet beszélő csoportokkal (az i.sz.VIII. század körül). A finn nyelv jellemző sajátságainak teljes kibontakozása 1000 tájára tehető, amikor a honfoglaló finn törzsek, a tengeren átkelve, végleg megtelepedtek Délnyugat-Finnországban (Yarsinais-Suomi). Az egykori törzsi nyelvjárások vegyülése folytán nagyszámú uj nyelvjárás támadt, melyek több szempontból mélyrehatóan különböznek egymástól. A nyelvjárásokat rendszerint 5 nagy csoportra osztják: 1. a délnyugati, 2. a hamei, J. az északföldi, 4. a savói és 5. a délkeleti nyelvjárások csoportjára. A nyelvjárások fölé emelkedő irodalmi nyelv megalapitása Mikael Agricola (?1510-1557) turkui püspöknek, a "finn irodalom - 5 -