Kinszki Imre fotográfiák [antikvár]

P ' w'ir' Kinszki Imre egy újra felfedezett mester, egy megsemmisített magyar család A huszadik század beköszöntekor Közép-Európa három nagy kulturális fővárossal büszkélkedhetett, Prágával, Béccsel és Budapesttel. Elképesztő alkotó lendület bontakozott ki minden téren, az építészettől és a festészettől kezdve a filozófiáig és a regényírásig, a fényképezésig, filmig, zenéig és a szobrászatig. Hihetetlen ma már csupán belegondolni is, mennyi minden jött létre oly rövid idő alatt. Akkoriban óriások jártak Közép-Európa földjén. Ebben az időszakban gyökeresen átalakult a festészet, a zene, az írás és a szobrászat. A több millió áldozatot követelő első világháború szinte teljes egészében véget vetett ennek a nagyszerű kreatív kornak, noha meglepően sok minden továbbélt belőle. Ezután azonban bekövetkezett a fasizmus előretörése, majd a második világháború, amelyet a kommunizmus évtizedei követtek. Fel sem tudjuk fogni ésszel azt a hatalmas számot, ha halljuk, hány lélek veszett oda 1939 és 1945 között. Minden képzeletet felülmúló gonosz erővel fordultak a nácik és kollaboránsaik Európa zsidó lakosságával szembe. Megsemmisítő háború folyt, éspedig nem felfegyverzett katonák, hanem minden Európában élő zsidó ellen. Nem a zsidók voltak azonban az egyedüli áldozatai a második világháborúnak: Európában szinte nincsen olyan család, amelyet ne érintett volna valamilyen mértékben a trauma. Szinte teljesen eltörölték a föld színéről azokat a közép-európai zsidó közösségeket, amelyeknek Freudot és Mahlert, Kafkát és Schönberget, Einsteint és Zweiget köszönhetjük. Alig néhány helyen maradtak meg mára. Magyarországon a második világháború utolsó hónapjaiban gettóba terelték az ország zsidó lakosságának nagy részét, vagyonuktól megfosztották, és náci haláltáborokba szállították őket. Legalább 450 000 embert meggyilkoltak, legtöbbjüket Auschwitzban, jóval a szövetségesek normandiai partraszállása, s Párizs felszabadulása után. Amikor a szovjet csapatok 1945 januárjában beléptek a hírhedt budapesti gettóba, ott mintegy 70 000 zsidó túlélőt találtak. A halálmeneteket, munkaszolgálatot és koncentrációs táborokat túlélt zsidók többsége pedig a kővetkező hónapokban tért haza. Akik nem élték túl, azok között volt Radnóti Miklós. Utolsó verseit, amelyeket a háború után az út mentén ásott tömegsír exhumálásakor találtak meg kabátjában, akkor vetette papírra, amikor halálmenetben hajszolták a szerbiai Bor rézbányájából Magyarországra. Szerb Antal sem térhetett haza. A regényírót, akinek Utas és t)oldvilág című regénye a harmincas évek európai irodalma klasszikusának számít, Balf munkatáborában verték halálra. Pap Károly, akinek figyelemreméltó regénye csak mostanában vált angolul is tiozzáférhetövé, Buchenwaldban vagy Bergen-Belsenben veszett oda. Senki sem tudja biztosan megmondani. Az első világháború utáni évtizedekben Közép-Európában még pislákoló fények teljesen kihunytak a második világháború után. Részben azért, mert Magyarország és Csehszlovákia (oly sok más országgal egyetemben) a Nyugattól elzárva a vasfüggöny mögé szorult. A valamikor Európához tartozó Prága és Budapest a Szovjetunió fennhatósága alá rendelte magát, amely több ízben meg is szállta. Nehéz lenne megbecsülni, hány életpálya szakadt meg és tünt el a süllyesztőben, és hány élet őrlődött fel az 1940-es évektől 1989-ig a háború utáni kommunista Magyarországon és Csehszlovákián kívül az összes szovjet bábállamban, beleérb/e magát a Szovjetuniót is. Ezekben az évtizedekben a Nyugaton élők többsége alig valamit olvashatott erről a régióról. Még az 1930-as és 40-es évek művészei, regény- és drámaírói is el voltak előlünk zárva, bár a háború utáni cseh és magyar írók, Kundéra, Klima, Konrád és Kertész művei a hetvenes évek végén már nagy sikerrel jelentek meg nyugati kiadóknál. Csak 1989 óta kezdhették el a magyarok, csehek, szlovákok és mások visszaszerezni a helyüket Európában. Ezeknek az országoknak Európához való ismételt csatlakozásakor nem csak az új írók, filmesek és művészek munkáira nyíltak kapuk előttünk, hanem a hidegháború alatt láthatatlanná vált életműveket is felfedezhettük. Most olvassuk Márai Sándor és Egon Hostovsky a két világháború kőzött született írásait, rácsodálkozhatunk az 1920-as és 30-as évek helyreállított cseh és magyar építészeti kincseire, és immár szabadon fedezhetjük fel fotográfusok és festők nagyszerű munkáit, amelyeket azelőtt nem volt alkalmunk látni. A két háború közötti neves cseh és magyar alkotók, mint például Drtikol és Sudek, Kertész és Moholy-Nagy ugyan már a második világháború előtt elfoglalták helyüket a fotográfia, a képzőművészet és a szobrászat panteonjában, most azonban megismerkedhetünk kortársaik munkásságával is.