La chatelaine du Liban [antikvár]

Egy hajó hagyta el a kikötőt. Lassan haladt előre az ibolyaszínű tengeren. A beyruthi régi mólóm pillantottam meg az árbócai csúcsát, aztán két fekete kéményét. Már kinn is van a nyílt tengeren. Fél óra múlva el fog tűnni.Felismertem. A Szfinksz, az a hajó, amely három évvel ezelőtt, amikor tisztán és szépen tárult ki előttem az élet, kikötött itt velem.A teraszról, ahol napi sétámat szoktam végezni, majdnem az egész várost látni lehet. Tekintetem gépiesen keresi balfelől az amerikai kórházat körülvevő zöld növényzet között azt a szerény villát, ahol egy szomorú kis lány már nem gondol többet reám.De gondolatom nem időzik sokáig ennél a tiszta emléknél. Libanon kopár szakadékai, amelyek látszólag annyira hijján vannak minden misztériumnak, sokkal sötétebbek, mint ahogy képzelné az ember. Meg kell erőltetnem a szememet, hogy észrevegyem - nem azt a különös kastélyt, hanem azt a szilacsúcsot, ahonnan látszik ez a kastély, - az a kastély, amelynek úrnője azzá tett, ami most vagyok, azzá a lénnyé, akin oly nagy volt a hatalma, hogy még csak szégyellnie sem engedte megváltozását.