Pénzügyi szemle 2010/1. [antikvár]

Részlet a könyvből: Csaba László Keynesi reneszánsz? "Ez a cikk a főleg Paul Krugman és Gregory Mankiw publicisztikai munkássága nyomán terjedő felvetéssel foglalkozik. A hazánkban is alaptankönyvként használt munkák szerzői elméletileg, a német, a francia és az angol gazdaságpolitika pedig gyakorlatilag halad az állami beavatkozás és a keresletbővítés kettősének elvi követelményszintjére emelése felé. A tanulmányban a bevezetőt követően a tények számbavételére, a korábbi hasonló helyzetekkel történő egybevetésre, a lehetséges gyógymód elemeire teszünk kísérletet. Bemutatjuk, hogy a globalizáció és az uniós szabályrend, valamint a várakozások megváltozott szerepe nem ad teret a keynesi típusú megoldások újraélesztésének. Az 1970-es évek, amikor még a keynesianizmus jelentette a közgazdasági jó modor kötelező elemét, a munkahelyek és a termelés védelmére, a világgazdaság szerkezeti változásainak kivédésére szolgáló, közkeletűen „válságellenesnek" nevezett politika hatására Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a tankönyvekben definíciószerűen kizárt jelenség, a stagfláció alakult ki és tartóssá vált. Hasonló tapasztalat adódott a '90-es években Japánban is. Mindezek hatására az elméletben „neoklasszikus szintézisnek" elkeresztelt megoldások elvesztették vonzerejüket. A gazdaságpolitikusok más irányba fordultak. A valóság ügyei iránt érdeklődő közgazdászok ama nem csekély csapata, akiket a tankönyvíróként, de Bush elnök gazdasági főtanácsadójaként is ismert újkeynesiánus Gregory Mankiw (2006) a gazdaság mérnökeinek nevezett, más iskola irányába nyitott. Miközben az elméletben a frontok élesen elkülönültek, például az új klasszikus és az osztrák iskola, a neokeynesiánusok és az új intézményiek között, az OECD-országok mindennapjaiban sajátos közmegegyezés jött létre. Ennek lényege a monetarizmusból és az új intézményi közelítésből elegyített, sajátos pragmatikus közelítés, amit a pénzügyi irodalomban a „nagy mérséklet" (great moderation) időszakának neveznek. Ennek lényege, hogy a kormányzat nemcsak a klasszikus keynesi ihletésű általános konjunktúraszabályozástól, hanem a nagy programoktól, a nagy deficitektől, az államadósság felhalmozásától is tartózkodik, értékként őrzi az árstabilitást a független jegybankkal együttműködve, és a magángazdaságtól várja a növekedés felpörgetését, miközben maga a játékszabályokon, valamint a környezeti és társadalmi fenntarthatóságon őrködik. Vagyis - eltérően a fejlesztő állam kisebbségi felfogásától (Csáki szerk., 2009) - az államot épp nem az jellemzi, amit a kormányzat csinál, hanem sokkal inkább az, amitől tartózkodik. S miközben se szeri, se száma az állami gyámkodást méltató és szorgalmazó írásműveknek és felszólításoknak, abban senki sem kételkedett, hogy mindezek a piaci önszabályozáshoz és az eddigiekben körvonalazott tartózkodó kormányzati magatartáshoz képest kiegészítő vagy éppen alárendelt jelentőségűek maradhatnak csupán."