Próféciák [antikvár]

Nem tudom, hallották-e hírét Ozymandiásnak. Shelley versében úgy bukkan elénk, mint egy hatalmas, megbillent kőmonstrum az ázsiai sivatagban. Körülötte por és pusztulás. Málló szobortalapzatán viszont ott büszkélkedik a felirat: én vagyok a világ ura, akit mindenki retteg, a nagyhatalmú Ozymandiás. Németh Géza festményeiről, miért, miért nem, mindig ez a szerteágazó, egyszerűségében is szövevényes vers, illetve a vers jelképrendszere jut eszembe. Ha egyszerűbben akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, a kövek. Íveik és horpadásaik. Sokat sejtető mohazöld és hamuszürke tónusaik, melyek, miként a Hamvas Béla megírta a sivatagi inka kőjelképek, emberkéz alkotta ábrákat, a legszimplább és leginkább összetett motívumokat, pontokat és vonalakat, spirálisokat és titokzatos szárnyakat rejtenek.