Részben az egész [antikvár]

ehetséges emlékezet Baranyay András műcsarnoki kiállítása elé A Baranyay-kiállítás képválogatása felemelő, mégis bizonytalan érzésként maradt bennem napokig, íviég messze a bemutató, de az előzmények várakozó vonzásához friss élményt ad az angol preraffaelita tárlat a IMemzeti Galériában, az ikonná lett Jane Morris és társnőinek holt szépségével. Hozzá pedig, emeletekkel feljebb, a Százados László által készített kamarakiállításon egy kísérleti film Baranyaynak a Dante Gabriel Rossetti Jane IMorris-portréja nyomán készített kettős önarcképeiről.' A művek és maga a film is idő- éstérbeli montázsok- gifek 1984-ből, már ha létezik ilyesmi. Baranyay András jól ismerte Rossetti romantikus történetét a korszakos szépségideállá lett szerető, majd feleség korai elvesztése után: a festő Jane mellé temette a hozzá írt szerelmes verseit, majd később kiásatta azokat a sírból. Baranyay is kiássa a régóta halott szépséget, és átadja neki a saját portréját: mintha őhelyette inkább egy el-vagy továbbképzelt Rossettivel történnének meg az élete fontos dolgai. A Nemzeti Galériának a preraffaelita anyaghoz kapcsolt kamaratárlatán Százados László Baranyayt idézi: „ Én abszolút Kierkegaard híve vagyok, meg imádom ugye az egész romantikát, az igazi romantikát, és arra is tulajdonképpen jellemző ez a bizonytalanság mint döntésképtelenség. Az abszolút mindentudás ( ) múlt századi gondolkodásmód maradványa. Ezvonat-kozik aztán a technikára is: az emberiség, amit ebben a percben nem tud megoldani, biztos abban, hogy meg fogja oldani. A Titanic pusztulása volt az első nagy pofon. Mindenki tudta, hogy elsüllyeszthetetlen, és mégis elsüllyedt. És én ilyen szempontból tartom Kierkegaard-t nagyon jelentős gondolkodónak: ő ennek a kellős közepén volt képes arra, hogy ennek pontosan az ellenkezőjét állítsa, hogy egy francot, nem tudunk mi semmit, illetve így is magyarázhatjuk a dolgokat, úgy is magyarázhatjuk, semmit sem tudunk."^ És megjelenik bennem egy emlékkép Baranyayról, amint a budai Fő utca egy(ik) spirituális helyén, fejét könyökére hajtva - mintha Aby Warburg Mnemosyne-atlaszából kelt volna ki - hosszan, átható tekintettel tűnődik. Azt hiszem, tiltakozna a bennem megmaradt kép ellen, hiszen így folytatta: „ Se Jane iviorrist nem lehet fölfedezni, se engem."' Az előbb idézett interjúban azt is elmeséli, hogy Kierkegaard hogyan zavarta el imádott menyasszonyát, és hogy rettenetesen szenvedett e döntésétől. A jegygyűrűből végül egy láncra függesztett keresztet csináltatott, és a nyakában hordta, ezzel szimbolikusan visszaállta jegyessége. Baranyay műveit nézve szinte kirajzolódik egy ív, hogyan változnak át a Bernáth tanítvány stúdiumaiból a főművek, pl. k széí sorozat a rá jellemző filozófiai mélységű bizonytalanság-ikonná. Felsejlik, hogy az ars poeticája a „nyaklánc" analógiájára a testek mikro-képeinek felnagyítása: korai aktjain is inkább a modell testhajlat-részleteire fókuszál. Kicsit tágabbra merészkedve, Escher kezet rajzoló kezére is asz-szociálhatunk. De Baranyay a szimbolista valóság-vakság és a biológiai látás analógiáit kutatta. Nem poéta doctus volt, sem filozófus költő vagy geometriát szerkesztő képzőművész, hanem költő-filozófus-rajzoló. Egy kortárs filozófus Kierkegaard-t idézte a különutas művészekdicséreteként: „Aki a korszellemmel köt házasságot, ha- ' A transzparenssé tett Jane Morris-portrékat - egybefűzve Beke László, Le-géndy Péter, Tóth Gábor, Türk Péter és Vető János munkáit - Experanima címen mutatták be (Balázs Béla Stúdió és Pannónia Filmstúdió koprodukció, 1984) ' Az elbújt ember. Baranyay Andrással beszélget Hajdú István. Balkon, 1994/4